Nos, ez most egy kismértékben rendhagyó poszt lesz (nem mintha eddig több száz rendes posztot követően ez most valami egészen furcsa képződmény lenne), de végül is ez most nem is könyv, hanem újság, amiről regélni fogok.

Már jó ideje küzdök az azt hiszem apai oldalról érkező génjeim egyik mellékhatásával, azazhogy időről időre feltámad bennem a leküzdhetetlen vágy, hogy újságot olvassak. Valamit, amiben számomra izgalmas, érdekes témákat boncolgatnak nálamnál okosabb, vagy az adott téren több ismerettel rendelkező emberek, akik esetleg nincsenek híján némi írói vénának sem. Próbálkoztam már több mindennel - jövendő szakmámhoz kapcsolódó lapokkal, anime-manga témájú újsággal, sőt kicsit félve vallom be, egyszer még a Nők Lapja Pszicho egyik számával is, de egyelőre nem mozgatott meg igazán egyik sem. (A jövőben még tervezek esélyt adni valamilyen történelmi témájú izének is, hátha... de ne legyünk telhetetlenek.) Így akadtam most rá a sci-fi világába kalauzoló, mégis régi gyökerekkel rendelkező lapcsaládra.

Egész pontosan a méltán hírös, és nagy múltra visszatekintő Galaktika magazin újkori verziójának egy különszámára, illetve külön-sorozatára. Ahogyan a főszerkesztő előszavában írja, a szintén az elmúlt években újra feltámadó MetaGalaktika sorozat v9.5-ös számának sikerén felbuzdulva született meg ez az új "speciális kísérlet".

A HiperGalaktika lapszámai a következő metódus szerint épülnek fel: egy jó kis sci-fi novella - egy (esetleg két) a témába vágó tudományos cikk. Az ötlet szerintem egyenesen szenzációs. Szeretjük a sci-fit, szeretjük a novellákat/kisregényeket - szerintem legalábbis mindkettő a leginkább gondolatébresztő dolgok közé tartozik, és ha ezekhez még némi plusz infó, felvetés is társul, valami nagyon kis kompakt sajtótermék lesz a vége.

Magukról a novellákról nem akarok bővebben szólni, tessék őket elolvasni. Azt mondom novella, bár van, amelyik inkább kisregény, és van, ami leginkább karcolatnak tekinthető, de mindegyik típus ugyanannak a hatásnak ez elérését célozza meg. Inkább arról mesélnék, miért tartom remek ötletnek az ilyesféle novella-csokrokat. A magamfajta, sci-fi világába éppen hogy beleszaglászó olvasó számára kész aranybánya, hogy új szerzőkkel is megismerkedhetek rövidebb lélegzetű műveik kapcsán, hogy aztán később rávessem magam az esetlegesen elérhető regényeikre, ha pedig egyáltalán nincsenek ilyenek, legalább láttam olyat, amit eddig még nem. Másik irányból pedig szintén állati izgalmas az amúgy ismert nagyregények szerzőitől ilyen rövid kis agypörgettyűket olvasni.

Számomra laikusként azok a cikkek a jó cikkek, amik kellően sok pluszt adnak - főleg egy ilyen helyzetben, amikor konkrét történetre, felvetésre kell reagálni, és megfelelően fenntartják a figyelmemet. Ebben az első lapszámban található írások nagyobb része megfelelt az elvárásaimnak, noha különösen meglepő volt olvasni velem egykorú szerző cikkét (ráadásul nem elfelejtve azt, hogy az újság 2007-es, így akkor még csak érettségi körül tébláboló ifjoncok voltunk), aki simán lemosott írásával nálánál képzettebbeket is. (Nem, nem ez az igazán meglepő, csak ilyenkor bánom, hogy nem lettem mégsem atomfizikus...)

Két dolog van, aminek nagyon tudtam örülni: az egyik, ha ténylegesen a kapcsolódó technológiákról tudhattam meg az átlagolvasó számára is emészthető ismereteket (már-már atomfizikusnak érezhetem magam jeligével); illetve amikor minél több olyan más író művét említették meg, ami szintén szervesen köthető az alapfelvetésekhez (ilyenkor a folyamatosan olvasni vágyó énem ujjongott, és kezdte gyártani a listákat, hogy akkor még eztiseztiseztis meg még eztis el kell olvasni...). Különös pikantériája még az egésznek, hogy az újság 2007-es, és ugyan csak 5 év telt el azóta, mégis mennyi minden változott... kétségtelenül különös ízt adott az olvasmányélménynek így ennyi idő elteltével... :)

Egyetlen dolog van, amit viszont nem tudok hova tenni, és megérteni. Az újságban, főleg a novellák közben csodás képek szerepelnek. Nem nevezném illusztrációnak, tekintve, hogy a képek témájának semmi közük nem volt magához a szöveghez. A képek ellen semmi kifogásom, sőt, és egyik-másik kifejezetten tetszett is. A sci-fi szerintem kimondottan olyan műfaj, ami megérdemel 1-1 illusztrált kiadást, még akkor is, ha alapvetően az az igazán izgalmas, ha az ember saját magának képzeli el az olvasottakat. De ez a megoldás gyakorlatilag elvon az írás értékéből is (elvonja róla a figyelmet), és a képéből is (érthetetlen és értelmezhetetlen az adott helyzetben). Lehetséges, hogy csupán én vagyok nagyon alulművelt a témában, és amúgy van kapcsolat, ez esetben szívesen várom a felvilágosítást sci-fiben jártasabb olvasóimtól.

Mivel az első találkozásom ez volt a Galaktika-lapokkal, biztosan van sok elem, amit a "sima" Galaktika is tud, és ezért akár szerethetem majd azt is, mindenképpen próbára teszem - már itt is figyel a legfrissebb 270-es az asztalomon. Viszont az is igaz, hogy az a furcsa, talán kissé kifacsarodottan racionális gyűjtőszenvedélyem nem enged meg nekem igazi kötődést egy olyan lappal, ami már most a 270. számnál tart - így a régi MetaGalaktikáknak több esélyük van.

Halkan és csöndben jegyzem csak meg, hogy mind a Meta-, mind a HiperGalaktika újraindulása után 3-3 számot élt csak meg, és egyelőre nem látom sehol sem nyomát, hogy 2009 után mi történt, de titkon még bízom benne, hogy nem ez lesz a vég...

Fülszöveg:

Ez esetben nem lehet panasz a könyvön található eredeti "fül"szövegre, egészen spoilermentes, bár semmi nem utal igazán arra, amit kapunk: egy fergetegesen jó stílusú sci-fit! A sci-fi kötelező elemei tökéletesen rendben vannak - aki szereti a műfajt, és épp nem valami agyonbonyolított ezeroldalas követhetetlen világ leírásán át akarja élvezni, annak érdemes ezt elolvasnia, tökéletes egyestés kikapcsolódás, és garantáltan megmozgatja az agyad mellett a rekeszizmaidat is!

Értékelés

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

 
A Vének háborúja egy többkötetes regényfolyam első része, bízom benne, hogy a többi is hamarosan érkezik majd magyarul is.

A cselekmény tömören összefoglalható: John Perry a 75. születésnapján bevonul a Gyarmati Véderőbe, megkapja a szép, új, zöld, erősen feljavított testét, majd gyors kiképzésük után megkezdi társai oldalán a küzdelmet az emberi gyarmatokért. Ez így nem sok, de mint más hasonló esetekben, itt sem csupán ezen van a hangsúly.

A történetét maga John Perry meséli, és még én is, aki általában nem rajongok az E/1-ben írt művekért, egyáltalán semmi kivetnivalót nem találtam benne most. Nem voltam még sohasem 75 éves, de szívesen lennék olyan, mint John és társai (bár, ha jobban belegondolok, akár már most is szívesen lennék olyan belevaló, mint ők). Az egész gyakorlatilag John karaktere köré épül fel, zseniális humoros-bús stílusban vall mindenről. Ha már a stílusnál tartok, mindenképp szeretném megjegyezni, hogy nem szabad megfeledkezni a fordítóról - Pék Zoltánról, szerintem remek munkát végzett.

A regény első fele leginkább bevezetés az univerzumba, szépen, fokozatosan, hogy a kedves olvasónak ne kelljen 100 oldalon át kapkodnia a fejét, hogy ez most mi, meg ki, meg hogyan, illetve ááááá. Hasonlóan békés ez a szakasz a főhősünknek is - elindul a kiképzőközpont felé, új barátokra tesz szert, no meg nem utolsó sorban egy remekül kihasználható új testre. A kiképzéstől kezdve a háborús időszak veszi kezdetét, innentől nekem kissé olyan volt, mintha egy Sven Hassel regényt olvasnék, csak épp a jövőben játszódik.

A karakter-központúság miatt talán kicsit kisebb a hangsúly a környezeten, de őszintén mégsem tudom érezni ennek a hiányát. Az a kevés jellemző, amelyet az egyes idegen fajokról kapunk a csaták leírása során, sokkal érzékletesebb tud lenni, mintha valami gondosan kidolgozott többoldalas szakkönyvet kaptunk volna, rengeteg teljesen lényegtelen információval. Ez a pozitív értelemben vett minimalizmus megjelenik a magában a történetvezetésben is, nem nyúlik, mint a rétestészta, sosem válik unalmassá. Ezzel a tömören érzékletes ábrázolással, a feszített tempóval igen szimpatikus regényformát kaptunk, nekem legalábbis mindig imponál, ha valami ennyire összeszedett, és van értelmes szerkezete. Mindebben helyet kapott még egy csöppnyi romantika is, no meg azért akadnak vicces-megdöbbentő fordulatok is bőven, tényleg nem tudom, mit kérhetne még az olvasó.

John Scalzira bevallottan nagy hatással volt Robert A. Heinlein Csillagközi inváziója ezeknek a regényeknek az írásakor, sajnos nekem még nem volt szerencsém ezt olvasni, de ezután mindenképpen várólistára kerül.

A könyv sikerét mutatja még, hogy 2006-ban Hugo-díjra jelölték.

Még egészen friss az élmény, ezért megyek és megosztom Önökkel, tisztelt nagyérdemű, a Ted című film kapcsán támadt gondolataimat. Van aki esetleg nem hallott volna Tedről? Emlékeztetőül itt a nemzetközi előzetes:

Ebből a filmecskéból, ha jól látom az alapfelállás is kiderül: van Marky Mark barátunk, aki nyolc évesen Pinokkió helyett a plüssmaciját támasztatja fel a kékhajú hullócsillaggal, akiből aztán világszenzáció és pillanatceleb lesz. Marky Mark felnő, Ted, a maci velemarad, mert öribariságot fogadtak egymásnak, lényegében arra alapozva, hogy mindketten félnek a mennydörgéstől és szeretnek betépni. Marky Mark barátnője Mila Kunis (tökmindegy, hogy mi a filmbeli nevük, lehetne Bonnie és Clyde is, úgysem jegyzed meg, mert ők Mark Wahlberg és Mila Kunis, most utánanézhetnék az imdb-n de teljesen felesleges), mint az offsetből megtudjuk már négy éve, és bizony-bizony, a 35 éves kor meg Mila Kunis meg a négy éve tartó párkapcsolat elkezd furcsa dolgokat mozgatni Markban, hogy esetleg le kellene telepedni, meg felnőni, valamit kezdeni az életével, úgy általában.
Összességében tehát adott egy 35 éves átlagos pasi, akinek van egy beszélő plüssmacija. Ugyanmár, ez még nem is a legfurcsább hír lenne, amit a héten hallottál.

Marky Mark felnövése, letelepedése és milakunisa kapcsán felmerül a probléma, hogy Ted, a beszélő plüssmaci visszatartja őt a felnőtté válásban. Mert Ted velük él, és semmit nem csinál lényegében mint kurvázik meg füvezik. Mila Kunis szeretne tőle megszabadulni, és a klasszikus "drágám, vagy a haverod, vagy én" ultimátumot tartja Marky Mark orra alá. (Közben Mila Kunisra meg nyomul a takonyfejű főnöke, de ez egy egészen mellékes történetszál.) Amit Mark látszatra elfogad, Ted-et kiköltözteti, munkát szerez neki, viszont a gyakorlatban problémái akadnak a betartásával, és csak vissza-vissza csábul. Aztán akad egy teljesen váratlan szereplő Ijesztő Zsákosember (Giovanni Ribisi) személyében, aki egy kicsit (de csak egy kicsit) rá van kattanva Ted-re, amiből egyrészt sok konfliktus akad, viszont végeredményben az ő közbelépése oldja fel az eredeti "ha a maci marad, én megyek" bonyodalmat.

A film Ő Sethmacfarlanesége első nagyjátékfilmje. Tudjátok, Seth MacFarlane - a Family Guy, a Cleveland Show, az American Dad írója, a legújabb viccesfiú-üdvöske, és joggal. Ilyen jófajta szarkasztikus fanyar humort a Simpsons óta nem nagyon hozott senki ilyen minőségben. A Ted minden dialógusa megállás nélkül pereg, egyik gyors visszavágás követi a másikat, az ember csak a fejét kapkodja és közben igyekszik nem eldobni a kóláját a nevetéstől. Szinte sajnáltam, amikor a rengeteg szellemesség között előkerült az az öt (megszámoltam!) fingós poén amit beleraktak, de igazából az sem volt zavaró.

Nagyszájú? Igen. Udvariatlan? Igen. Rémségesen sértő? Igen. És pont mindezek miatt, imádnivalóan vicces az egész. A hat nevetés szabályát messze túlszárnyalta. (A vígjátékokkal szembeni hat nevetéses szabály kedvenc angol filmkritikusomtól, Mark Kermode-tól származik, gondolom rájöttetek, hogy a szabály az, hogy jó vígjátékról beszélünk ha legalább hatszor hangosan nevettél a film alatt.)

A filmmel tehát, nem volt az ég egy adta világon semmi probléma. Annál inkább a mozival, és kedves közönségével, amivel kapcsolatban két régi szívfájdalmamnak szeretnék hangot adni. Akit csak a film érdekelt az már úgyis megkapta a magáét, mehet haza.

Egyrészt, megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy a Ted sehol nem érhető el feliratozva moziban Budapesten. Sehol! Aki tud nekem erre választ adni, kérem tegye meg: miért nem adnak sehol feliratos filmeket Pesten? Ez már régóta bántja a kis lelkemet. A felirat egyszerűbb, gyorsabb és pontosabb mint a szinkron, miért erőltetjük a szinkront mégis? Ráadásul van egy erős sejtésem, hogy a magyar moziközönség nagy részének nem válna éppenséggel kárára, hogy néhanapján meghallgatja, milyen egy idegen nyelv. Egyedül a MOM Parkban lett volna angolul a film, de ott meg felirat nélkül, amit én meg nem merek bevállalni egy vígjátéknál.

Hozzá kell tennem, hogy a szinkronosok kitettek magukért. A filmes/sorozatos/színészes utalások gyönyörűen lettek magyarítva (Ted egy ponton a Familía Kft. tagjaihoz hasonlította magát például, "már akik élnek"), kihagyták a buta szófordulatokat (semmi "Hallgassátok! Mi ez a szag?"), tehát mindenkinek nagy piros pont, aki a szinkronizálásban részt vett, csak annak nem, aki kitalálta hogy viszont feliratozott verzió ne legyen.

A másik kikapcsolhatatlan irritációm a körülöttünk ülő emberekkel volt, akik intelligenciájukat jól érezhetően otthon hagyták ezen az esős vasárnap délutánon, nehogy megfázzon, oszt még valami baja essen. A mellettem ülő pasas minden (minden!) poént, a rosszabbakat is, hangosan vihogva ismételte el a barátnőjének - nem tudom, hogy a csaj esetleg másik filmet nézett, vagy ennyire nehéz a felfogása, esetleg nem túl független személyiség és szólni kell neki hogy min nevethet. Tartok tőle hogy csak simán egy gyökér volt az ürge. De sajnos a többiek sem voltak sokkal jobbak; a fingós poénokon érezhetően többen és többet nevettek mint bármi máson, és belenevettek minden olyan beszélgetésbe ami még nagyon messze volt a poéntól, de káromkodott benne egyet a medve esetleg. A mindennapos fáradalmak után tényleg nincs viccesebb, mint egy baszdmegelő plüssmedve. Nem is értem a film többi része miért volt ott? Ja, és a csúcs: kifelé jövet a következő beszélgetésnek voltam a fültanúja (két srác beszélgetett):

-Na, tetszett?

-Ja, jó volt. Mondjuk elaludtam rajta... De a végére felébredtem, szal jó volt.

-Na akkó jó.

Ecce homo.

Fülszöveg (spoilermentes)

 Nagyon sokszor futok bele olyan fülszövegekbe, ajánlókba, amelyek teljesen tévútra vezetik szerencsétlen olvasni vágyót, ráadásul sokszor túl sokat árulnak el a könyv cselekményéből, így elhatároztam, hogy új fülszövegeket fogok gyártani az olvasmányaimhoz, lehetőleg olyat, ami alapján mindenki nagyobb magabiztossággal eldöntheti, hogy ténylegesen érdekli-e az adott mű.

 Az utolsó kívánság c. könyv egy középkori fantasy világban játszódó novellákat tartalmazó kötet, melynek főhőse Ríviai Geralt, a vaják. A vaják egyfajta bérgyilkos, akinek feladata az embereket fenyegető szörnyek ártalmatlanná tétele. Lényegében a 6 novellában erről van szó, a könyv mégis jóval többet ad ennél. A novellák csattanós meseátiratok, a vaják pedig korántsem csupán lelketlen, pénzéhes bérgyilkos, mint aminek a legtöbben tartják - erre fokozatosan mi magunk is ráébredhetünk a 7 átkötő fejezet olvasása során. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt fantasyt, a könnyed, emberközeli stílust, a furfangos megoldásokat, a sajátos humort és egy kevés filozófiát.

Értékelés

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

A fantasy is azok közé a műfajok közé tartozik, amikkel némileg hadilábon állok - nem tudom egyelőre eldönteni, szeressem, ne szeressem, merjem-e olvasni, egyáltalán akarom-e... és ekkor itt terem egy ilyen kötet, és úgy érzem, egy új szerelem van kibontakozóban... Eddig nem sok hasonló könyvet forgattam, pedig megszámlálhatatlan darabja van a fantasy ezen altípusának, de úgy tűnik sikerült mindig a krémjéből kifognom (pl.: Dale Avery - A renegát, Jeff Grubb - Testvérháború), így egyre inkább kezdem megkedvelni ezt a műfajt. (Itt jegyezném meg, hogy szívesen fogadok ajánlásokat, mit érdemes még olvasni, ami hasonló stílusú és minőségű  a fent említettekhez!)

Az Andrzej Sapkowski által megteremtett univerzum (számunkra) első darabkáját ismerhetjük meg ebben a novellás kötetben végre magyarul is, remélhetőleg a sorozat folytatódik, és a novellák után a regények is eljutnak hozzánk (bár nagy örömmel láttam, hogy szépen lassan beindul az angol fordítás is, így végszükség esetén annak is neki lehet esni, ha nem adódik más lehetőség...). A kötetekből számítógépes játék is készült The Witcher néven, bár nem nagyon szoktam rpg-vel játszani, ehhez kezd megjönni a kedvem.

Nos akkor némi körítés után lássuk, mit is rejt ez a bizonyos első kötet.

A könyv szerkezete szerint 6 novella, amelyet 7 rövid közjátékszerű fejezet kapcsol össze. A 6 novella gyakorlatilag nem más, mint 6 újraértelmezett, átformált mese szokatlan befejezéssel, még szokatlanabb megoldásokkal. Itt nem tudtam nem párhuzamot vonni Stanisław Lem Kiberiádájával, bár annak teljesen más a hangulata, mégis hasonló abban, ahogyan átszabja a megszokott mesei elemeket. A 7 összekötő fejezet (gyakorlatilag egy 7. novella) pedig nem más, mint út a megismeréshez - Ríviai Geralt, a vaják lelkének bugyraiba való betekintés (A belső hang I-VII.), életének különböző állomásai, történései, szoros kapcsolatban a novellákban elmesélt eseményekkel. Erre a szerkesztésre mindenképpen 5/5 pont jár, nagyon tetszett a keret, az átkötések, remekül összefogott, felvezetett minden, és ez a szétszabdaltnak tűnő megoldás sem tudja megtörni az egész kötet ívét, amely folyamatosan emelkedik a végső fejezetekig, amelyek pedig felütésül szolgálnak az elkövetkezőkhöz.

A következő szempont a stílus. A jól bevált fantasy világ megalkotásán túl (melyet természetesen ebben az esetben is rendesen tápláltak mondák, mesék - Sapkowski esetében leginkább a szlávok), könnyed hangnem és fanyar humor jellemzi a hangulatot. Mikor a kötetnek viszonylag az elején jártam, és Geralt közölte, hogy "Ott a pont", kissé megrökönyödtem, hiszen számomra nagyon szokatlan volt ez szóhasználat egy középkori fantasyvilágban, de később is konzekvensen ennyire mai és emberközeli, egyáltalán nem zavaró, sőt. Amit pedig a sci-fikben is nagyon szeretek, itt is előkerülnek magvas gondolatok és nagy életbölcsességek, de a jobbik fajtából, nem a közhelyes típusból, ezért is mindenképpen pluszpont jár.

A karakterekről is érdemes szólni, mert különösen szerethetőek - igen egy _bérgyilkos_  /bár azt hiszem Geralt most nagyon csúnyán néz rám, úgyhogy pontosítok - vaják/, talán az a legjobb bennük, hogy teljesen reálisak annak dacára, hogy fantasy szereplők, nincs bennük semmi fölösleges modorosság, vagy értelmetlen túlzás.
 Geralt természetesen mindent visz a maga hol szótlan magányos farkas, hol a vaják- és emberlét között vívódó hős, hol furfangos, humoros társalkodó megmozdulásaival - mikor épp mit kíván a helyzet, elég összetett és bonyolult jellem ahhoz, hogy nagyon hosszú időre lekösse a fantáziám.

Kedves Ríviai Geralt, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete!

UPDATE: A végzet kardja (a 2. novelláskötet) remek hírt hozott: már előkészületben az első regény magyarul, a Tündevér! :) (várható megjelenés: 2013. március 26.)

Mi is szolgálhatna szebb indítóposztként az Önök Szerény Narrátorától, mint egy óda Batmanhez? Ugye? Szerintem se. Úgyhogy tessék, íme, a szívem egy kis darabja, az Önök szórakozására és okulására.

A sötét lovag - Felemelkedés (a magyar cím meglepően értelmes a magyar címfordítói hagyományokhoz képest) nagyszerűsége két rétegből áll. Egyrészt, Batman. Másrészt, Nolan. Ja, merthogy, efelől egy perc kétség se essék, a film igen jó. Mint ahogy az lenni szokott, persze túl lett lihegve. "A trilógia utolsó darabja" és társai. De talán ha annyit mondunk, hogy a várakozásoknak megfelel, az már elég nagy bók. Túlszárnyalni valószínűleg úgyis lehetetlen lett volna.

Miért szeretjünk annyira Batmant? Most persze csak magamból tudok kiindulni, mert nem végeztem nagyon átfogó felmérést, de van egy elméletem. A szuperhősöket szoktuk szeretni, mert nagyok, erősek, és mindig időben érkeznek és megoldják a problémáinkat. Ráadásul úgy, hogy nem kérnek semmit cserébe. Persze, a Pókember meg az inkább vígjáték Kick Ass meglebegteti, hogy a hős a nagy jótevésből meg a gonoszkák éjszakai hajkurászásából egyfajta adrenalin-túltengést biztosít magának, de talán annyira ne menjünk messzire, hogy a szuperhősök valójában drogosok... De eltérek a tárgytól. Vissza Batmanhez. Batmanben az a jó, hogy neki nincs egy szál szuperképessége sem. (Ha csak a milliárd dollárokat nem számítjuk annak, de most ne tegyük.) Van helyette hihetetlen eltökéltsége a bűnüldözés iránt és Gotham megtisztítása iránt. Batman az, aki elhiteti a nagyérdeművel, hogy elegendő pénzzel és eltökéltséggel mindenkiből lehet szuperhős. Egyúttal ad némi erkölcsleckét is az unatkozó milliomosoknak, hiszen Bruce Wayne beleszületett a vagyonába, de ahelyett, hogy építene még egy házat a Riviérán és beköltöztetné a kertészlakba a Playboy-villát, kicsit hasznosabb dolgokra költi a pénzét. Igen, olyanokra mint denevérjelmez. Ezek igenis fontos dolgok. Lényeg a lényeg, Batman emberibb és szerethetőbb, mint bármelyik másik képregényhős akit filmre vittek, mert valóban ember, és nem valami mutálódott izé. Annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Ami pedig az újraindított Batman-sorozatot illeti. Christopher Nolan azzal vívta ki kritikusok és rajongók odaadó imádatát, hogy képes blockbustert úgy rendezni, hogy az egyszerre legyen szórakoztató és elgondolkodtató. De elgondolkodtató ám nem az olyan "akkor most pontosan hogy is robbanhatott fel az a zsiráfokat szállító kamion az út közepén attól hogy valaki rátüsszentett" módon, hanem sokkal inkább az "élet értelme" jellegű témák felé kalandozik. Batman karakterével rengeteget játszott, átalakította és módosítgatta a többi szereplőt is, ahol kellett, de az alapvető vonásaikon nem változtatott, (így például Macskanőből sem lett az új filmben egy olyan Halle Berry-féle vicc, amit személyesen nagyon tudtam értékelni) ugyanakkor egy mélységesen mély lélektani drámát kreált köréjük, ami minden érzelmi húrját megmozgatja a mélyentisztelt nézőseregnek. Nagyon sokat számít szerintem, és meglátszik, ha egy rendező maga írja a forgatókönyvet. Batman egyfajta messianisztikus alkat Nolan szemében, aki újra és újra kegyelmet kér városa felett. No persze a bibliai hasonlat azzal véget is ér, hogy ha nem adják azt a kegyelmet, akkor bizony elveszi, de pont ettől válik az emberek hősévé.

Na de miről is szól ez az egész.

A Nolan-féle Batman-trilógia utolsó darabja rengeteg spekuláció és cselekmény-építés után egy hihetetlen tempójú konklúzióban ér véget, ahol én úgy nagyjából 25 percig levegőt sem mertem venni, nehogy lemaradjak valamiről. A sztori alapjáraton az, hogy Bane, akiről nem nagyon tudja senki pontosan hogy kicsoda, de annyit igen hogy félni azt kell tőle rendesen, Gotham kies városába érkezik, ahol az előző rész végén megmakkant Harvey Dent-et gyászolja épp mindenki és meg vannak győződve róla, hogy Batman ölte meg mert egy disznó. Mármint Batman. Bruce Wayne a "baleset" óta elzárkózva remetéskedik a kastélyában és évek óta nem látta senki. Érdekes módon, teljesen a véletlen műve, de a "baleset" óta Batmant se látta senki. Ezt a hihetetlen rejtélyt csak Anne Hathaway/Selina Kyle/Macskanő (bár ezt így soha nem mondják ki hogy ő az) rakja össze a buksijában, de ezen ne ütődjünk nagyon meg, ha Clark Kentnek elég volt egyetlen szemüveg hogy becsapja a világot. Bane valamiféle terrorista osztagot képez ki a szennyvízrendszerben, míg a Wayne Enterprises szupertitkos kifogyhatatlan megújuló erőforrást képező erőművet fejleszt ki, amiből gombnyomásra mindent elpusztító hiperszuperatomosneutronos bombát lehet csinálni, szóval hasznos kis kütyü. Mondjam tovább is? Szerintem sem szükséges. Aki nem tudja magától kitalálni, hogy a cselekmény merre halad tovább, az üljön le és nézzen Teletubbies-t. Most.

Persze a történet nem egy nagy szám, így papíron. (Vagy képernyőn vagy mi ez, remélem nem nyomtattátok ki, kis pupákok!) Nem is az számít. Minden mozzanat a cselekményben egy lépéssel közelebb visz ahhoz a könnyfakasztó konklúzióhoz, amit viszont nem hiszem hogy szavakba lehetne önteni, vagy feltétlenül kellene (valószínűleg nagyon nyálasan és nyúlósan nézne ki szavakba öntve), de úgyis meg fogjátok érezni, hogy miről van szó. Ugye mondtam hogy nyúlós meg nyálas. Mit tépem itt a számat, nyomás mindenki a moziba, és nézelődjék.