ELKÖLTÖZTÜNK! Ezentúl itt találsz meg bennünket: http://kritikussokk.blogspot.hu/

Elérkezett a várva-várt június, és végre jut idő aludni olvasni, blogolni, Könyvhétre menni. A blog költöztetése most már remélhetőleg tényleg meg fog történni, addig is legyen itt még egy utolsó poszt, hogy mi várható a közeljövőben, mi mindenről tervezek írni, és miért.
  (A címben szereplő egyes sorszám arra utal, hogy lesz még egy, utolsó utáni utáni poszt a blogon - megígértettem ugyanis Selinával, hogy ő is beszámol nektek a terveiről. :) )

Könyvek, amiről biztosan olvashattok hamarosan a blogunkon:

  Egy - sajnos már egyre - régebbi adósság - a Konzulváros. Az első 70 oldal elolvasása után beláttam, hogy ez sem az a fajta könyv, amit félkómásan, esteként 2 oldalt olvasva érdemes megismerni, így szegényke már-már porosodik az éjjeliszekrényemen. Elérkezett az ideje, hogy újra nekifogjak.
  Erre a könyvre először a rajongók lelkes hada hívta fel a figyelmem - bárhová néztem, mindenhol azt láttam mennyien és mennyire nagyon várják ezt a könyvet, így én is kíváncsi lettem. Egy jó sci-finek meg amúgy sem nagyon tudok/akarok ellenállni!
  Mivel már sokan sokfélét írtak erről a műről, nem lesz egyszerű feladat bármi újjal előhuzakodni, remélem sikerül majd olyan aspektusból vizsgálnom, ami kicsit eltér ezektől.

Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt…

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Konzulváros az Agave Könyveknél
Letölthető részlet

Iain M. Banks is azok közé a szerzők közé tartozik, akiktől még nem volt szerencsém semmit sem olvasni, így bőven elérkezett az ideje ennek is. A Félemmetes géjpezet c. műve nemrég jelent meg magyarul, a cím és a borító is meglehetősen figyelemfelkeltőre sikerült, így erősen gyanús, hogy blogbejegyzés is készülni fog róla.

Sessine gróf halni készül, ezúttal utoljára…
Gadfium, a tudós, különös üzenetet kap a Vándorkövek völgyéből, amire már évek óta várt…
Mindeközben pedig Latra, a látó, egy elveszett hangya után kutat, egyre mélyebbre merülve a kód káoszában…
Aztán egy csapásra minden megváltozik.
Sűrűsödik a naprendszerben terjeszkedő köd, s bár még pislákol némi fény Serehfa falai fölött, a katasztrófa megállíthatatlanul közeledik. Tudja ezt a király, tudják a tanácsnokai is, mégis folytatják a mérnökök ellen vívott, esztelen háborújukat.
A kód titokzatos teremtményei tisztában vannak a helyzet súlyosságával, és mindent egy lapra tesznek fel: követet küldenek az emberek világába.

Félemmetes géjpezet az Agave Könyveknél

László Zoltánra még a Nagate c. regénye alapján figyeltem fel pár évvel ezelőtt. Rendkívül tetszett, biztos voltam benne, hogy tőle még akarok olvasni, és azóta több művét is beszereztem. Nagy öröm volt látni, hogy idén új regénye jelenik meg, az Egyszervolt, méghozzá a Könyvhétre, és így találkozni, könyvet dedikáltatni is lesz alkalom szerzővel! (Vörösmarty tér, június 8. 16:00, Agave Könyvek standjánál)

TE IS AZT HISZED, HOGY A MESÉK CSAK A KÉPZELET SZÜLÖTTEI?
TALÁN JOBB IS ÍGY.
AZ IGAZSÁG NÉHA KIFEJEZETTEN ÉLETVESZÉLYES.

  Karsa Harlan egy budapesti kórház patológiai osztályán dolgozik, és időnként emlékezetkiesései vannak. E két tény önmagában is beárnyékolja az életét, na meg a nőkhöz való viszonyát. Amikor azonban akaratán kívül belekeveredik a mesehősök leszármazottainak belső intrikáiba, egy csapásra vonzóbbnak tűnik a korábbi józan, unalommal bélelt élete. Csakhogy a normálishoz már nincs visszatérés, ha az ember megtudja, hogy elfeledett gyerekkora egyáltalán nem nevezhető hétköznapinak. Ha iratmániás hétfejű sárkányok, a parlamenti képviselőket manipuláló óriások és legalább két potenciális barátnő teszi kiszámíthatatlanná a mindennapjait.
  Harlan csak úgy élheti túl az egyre veszélyesebb kalandokat, ha a maga kezébe veszi a dolgok irányítását, és dacolva az ellene szövetkezett erőkkel, fényt derít saját múltjára. A nyomok pedig a mesehősök titokzatos őshazájába, Transzóperenciába vezetnek.

Egyszervolt az Agave Könyveknél
Letölthető részlet

Az Ad Astra Kiadó 4 új könyvvel (és sok programmal) érkezik a Könyvhétre, ezek közül valamelyikről biztosan készül majd poszt, de hogy melyikről, az egyelőre ez maradjon meglepetés. :)

 Paolo Bacigalupi: Hajóbontók - letölthető részlet

  Húsbavágóan kegyetlen kaland a jövő világában, ahol az olaj ritka kincs, ám a hűség még annál is ritkább.A Mexikói-öböl partján megfeneklett olajszállító tartályhajókat bontanak alkotóelemeikre az elkeseredett szegények. Egy kamaszfiú, Vézna a könnyűbrigádban dolgozik, és rézkábelek után kutat a roncsok gyomrában, hogy teljesíthesse a kvótát. Amikor azonban egy hurrikánt követően a szerencse egy léket kapott luxushajót vet az útjába, Vézna élete legfontosabb döntése elé kerül: fossza ki a hajót, vagy mentse meg az egyetlen túlélőt, egy gyönyörű és dúsgazdag lányt, aki talán egy jobb élethez vezetheti el… ha sikerül megmenekülniük az üldözőik elől.
  A Hajóbontók 2011-ben elnyerte a Michael L. Printz-díjat és a legjobb ifjúsági regénynek járó Locus-díjat, valamint 2010-ben jelölték az Andre Norton-díjra.

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma - letölthető részlet

  Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse?
  Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez.Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja tart tőle, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét?A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által visszavonhatatlanul megváltozott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lány döntésének folyamatát, aki a  gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen.A helyzetet nem könnyíti meg a nyakára küldött fejvadász sem, az űrhajóját pedig eleven falja fel egy másik ellenség.
  A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, és jelölték a Man Booker-díjra.

Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén - letölthető részlet

  A szingularitás korában intelligenciánk egyre inkább nem biológiai alapokra kerül át, és billiószor hatékonyabb lesz, mint manapság. Új civilizáció hajnalán járunk, amely lehetővé teszi, hogy meghaladjuk biológiai korlátainkat és megsokszorozzuk kreativitásunkat. Ray Kurzweil, a Google fejlesztési igazgatója évtizedek óta a technológia jövőben játszott szerepének legnagyobb tisztelettel övezett és legprovokatívabb vizsgálója. Régóta hirdeti, hogy a számítógépek hamarosan elérik a legmagasabb emberi intelligencia szintjét, A szingularitás küszöbén című könyvében pedig szemlélteti a feltartóztathatatlan evolúciós folyamat következő lépését: az ember és a gép összeolvadását, ahol az agyunkba ágyazott tudás- és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik.

Lőrinczy Judit: Ingókövek - letölthető részlet
(dedikálás: június 8. szombat 15:00, könyvbemutató 13:30-tól)

  Sztálingrádot elátkozta a neve. A németek és szovjetek több százezer áldozatot követelő csatájáról mindenki hallott már – ám a másik, melyet a város és a halál vívnak egymással, évszázadok óta folyik, és mind a győzelem, mind a vereség lelkekbe kerül… Wilhelm Galler, a magányos mesterlövész életre kelő szobrok és különös látomások között bolyong a néptelen városban; Wolfgang Lindt hadnagy a lelkét elemésztő emlékek elől menekülne, ám Sztálingrád nem ereszti; Galina, a pilótanő a Volga túlsó partjáról száll az elátkozott vidék fölé; a sztálingrádi Vaszilij pedig ismeretlenné vált utcákon kísérti a sorsot – és próbálja lefizetni a végzetét. Négy ember, szembenálló felek, akiket azonban mégis összeköt a közös sors és a láthatatlan gúzs, amelyet Sztálingrád font köréjük.

(Az Ad Astra könyveket, ha nem a Könyvhéten veszitek meg, kérlek továbbra is a blogon található widget-en keresztül rendeljétek! ;) )

  Végül, de nem utolsó sorban jöjjön két más stílusú könyv.

  Még a Rukkola kapcsán figyeltem fel a Partvonal Szépirodalom sorozatra (a két Keilson kötethez így jutottam hozzá), melynek most új (immár az 5.) kötete érkezik: Julian Barnes - Felfelé folyik, hátrafelé lejt címmel. Az eddig megjelent 4 kötet alapján jóféle válogatásnak tűnik ez a sorozat, ezért is vagyok nagyon kíváncsi erre a műre.

  Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy örökölt, és hagyatéka nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója. A sorok olvasása közben negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre, és az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.

„Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”

Julian Barnes könyve a Partvonalnál

  Richard Adams neve eddig csak nagyon távolról volt ismerős számomra, egészen addig, amíg a Partvonal Kiadó kedves munkatársa fel nem hívta rá a figyelmem, és a Gesztenye, a honalapító c. regényére. Természetesen első dolgom volt megnézni a könyv molyos adatlapját, és az értékeléseket olvasva egyértelművé vált, hogy nekem kell ez a könyv, és olvasni akarom!

  Az időhiány miatt sajnos a Könyvhét-várás kimerült abban, hogy lelkesen összeírogattam magamnak, mi mindent szeretnék megvenni, ki mindenkivel szeretnék dedikáltatni - idén kellemesen hosszú a lista, valahogy egyre hosszabb lesz (érdeklődők addig is nyomon követhetik a fejleményeket a molyos polcomon). Terveim szerint a megújult oldalon lesz bőven élménybeszámoló erről a bizonyos Nyolcvannegyedikről, és még sok minden másról is! :)

  (Aki szívesen találkozna velem, az szombat-vasárnap megtalál a 108-as standnál!)

Kedves Olvasóink!

Blogunk az elmúlt pár hónapban ugyan nem frissült, de szerencsére a régebbi posztokra is sokan rátaláltok. :) A hosszabb tavaszi szünet oka semmiképpen nem a vég kezdete, sokkal inkább a fejlesztésé - a blog indulása óta eltelt 9 hónapban szerzett tapasztalatok alapján tervezzük megújítani az oldalt (illetve várhatóan el is költöztetjük), és júniustól már kibővült profillal, sűrűbben megjelenő posztokkal térünk vissza!

Addig is jó moziba járást és olvasást kívánunk minden kedves olvasónknak! :)

Minél többet gondolkodom ezen a filmen, annál kevésbé értem. A könyv, amiből készült, állítólag az egyik legzseniálisabb irodalmi anyag, amely készült az utóbbi időben, de erről nem tudok mit mondani, mert még csak nem is láttam a könyvet, nemhogy olvastam volna. Egy brit fickó, David Mitchell munkája, és ha szépen megkéritek Lynnt, biztos szívesen ír róla ide egyet. A film mindenesetre elég lehervasztó.

Már az előzetes sem kecsegtetett sok jóval, mert az látszott belőle, hogy a film nagyon sokat akar egyszerre markolni. "Halál - élet - születés" --- "jövő - múlt - jelen" --- "szerelem - remény - bátorság"..."minden összefügg". Ebből a tíz dologból, ha egyet kiválasztanak, azzal is ki lehetett volna tölteni a három órás műsoridőt, így viszont lett belőle egy hatalmas katyvasz. "Minden minden." 

A történet több ezer évet hidal át, és nagyjából lineárisan halad; abban a tekintetben, hogy a hat különböző történetszál párhuzamos, mindegyikből egy-egy jelenetet látunk egyenletesen elosztva, aztán a végén szépen egymásba van kötve minden; hogy az első történetben szereplő rabszolga a későbbi elnök őse, ésatöbbi. Ugyanaz a tucatnyi színész játszik minden szerepet az összes történetszálban, tehát mindenki mindenfélére van sminkelve - japán színésznő viktoriánus angol hölgynek, afrikai színész japán orvosnak, angol színész maja harcosnak. Mindezek a dolgok akár azt is jelenthetnék, hogy egy jó filmmel állunk szemben. Node.

Ez a "minden minden" csattanó, amire ki akar lyukadni a film, eleve hihetetlen szarkazmusra készteti az embert. Van egy elég komoly vízválasztó a közönségben (persze csak feltételezem - nem csináltam felmérést most sem); nagyjából azon a vonalon képzelem el, ahol az összeesküvés-elméletek hívői és kritikusai helyezkednek el - nevezetesen, hogy ha látsz hat történetet, amik összefüggnek néhány gyenge szállal, akkor hogyan reagálsz. (A) verzió: "Hehh, nézzoda, az a fickó ugyanaz a fickó aki a nőt játszotta az előbb." (B) verzió: "Úristen ez ugyanaz mint az előbb a másiknak az apja, összehangolták az aurájukat és a lelküket, mi ez a fantasztikus galaktikus harmónia?!?!"

Aki nem találta volna még ki, én az első csoporthoz tartozom.

Nagyon szépen és látványosan oldották meg a speciális effekteket. A már említett sminkek és jelmezek fantasztikusak. De ezt alapjáraton el is várná az ember gyereke a Mátrix alkotópárjától, nem igaz? Amit még elvárnánk, de nem kapunk, az viszont az egyszerű, de tartalmas történet volna, ami elsőre látványos, de ha megnézed még egyszer, rájössz, hogy teli van nagy életkérdésekkel. Sajnos a sminkes trükkök értéke megáll a fotóértéknél: ha megnézed az alábbi képet, ezt ki is pipálhatod, és a filmet már szinte nem is kell megnézni.

Az egyes történetszálakat azért nem írom le, mert a végkifejlet szempontjából irrelevánsak. Ami mind a hat történeten átível, az a "Felhőatlasz szextett", egy dallam, ami mindenkiben megfogan és nagy dolgokra készteti őket. Amikor megszólal a Felhőatlasz, mármint a forgatókönyvnek megfelelően, tehát a sztori része, hogy Halle Berry például meghallja egy lemezboltban (hasonló dolgok minden karakterrel megtörténnek), az nagyszerű alkalom az ilyen és ehhez hasonló sorok elsütéséhez: "Biztos vagyok benne, hogy már hallottam ezt a lemezt valahol. Ismerős ez a dallam. - Az ki van zárva, ez az egy darab létezik ebből a lemezből. Be van tiltva a terjesztése." 

Ami azt illeti, nagyon sok ilyen kis ba-dumm-tss pillanat van a filmben, ahol Tom Hanks például besétál egy szobába, ahol ott turkál Halle Berry illegálisan, ránéz, megszólalnak a dobok és a vonósok, és köszönés helyett közli, hogy ugyan most látja először, de biztos benne, hogy ismerik egymást, "valahonnan, régről, egy elmúlt korból". GYÁÁÁÁ. Tudom hogy sci-fi, meg film, meg nem lenne szabad ezen mérgelődni, de ilyet. senki. nem. mond. soha.

Mit tanultunk ma gyerekek? Mindannyian ugyanaz a nagy krumplipüré vagyunk és mindenkiben ott van egy dal... [insert pukebag here]

Fülszöveg:

/spoilermentes/

(Az eredeti fülszöveg és letölthető részlet a könyvből a kiadó honlapjáról elérhető.)

  A hivatalos fülszöveg remek kedvcsináló, csak azt az aprócska részletet nem említi meg, hogy a könyv 65-70%-ban fizikai fejtegetésekből áll - erre a kiadó kedves munkatársai külön, szóban hívják fel a figyelmet :), úgyhogy én most továbbítom az üzenetet. Jobb félni, mint megijedni: ha valaki sosem ismerkedett még a kvantum-/asztrofizikával, de nem zárkózik el tőle, akkor érdemes olvasás előtt/közben utánajárni a felmerülő elméleteknek. A könyv világához szorosan kapcsolódó fogalmak megtalálhatók a kötet végén egy szószedetben, illetve a bizonyítási folyamatok jó része elég szemléletesen szerepel a szövegben is - némi alapismeretre van tehát csak szükség.

  Kellemes meglepetés volt a sok, komoly koncentrációt igénylő rész között előbújó humor, a frappáns megfogalmazású fricskák - még a jó sci-fiben elengedhetetlen bölcsességek is kifejezetten ütős stílusban vannak tálalva.

  Aki szereti az elméleti fizikát, annak kötelező olvasmány; aki még nem tudja, hogy szereti, az pedig gyűjtsön bátorságot, ne hagyja magát elriasztani, és vágjon bele - annyi értékes/érdekes dolog akad ebben a könyvben, kár lenne kihagyni!

Értékelés

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

 Gimnazista koromban volt egy időszak, amikor hobbiból belemerültem a kvantumfizikába, rongyosra olvastam John Gribbin Schrödinger macskája című könyvét, még kiselőadást is tartottam belőle, azóta odavagyok a témáért. A megszokottól annyira eltérő gondolkodást igényel, és olyan elképesztő, csodálatos, megfoghatatlan világot tár fel, amivel nem lehet betelni. A csillagászat barátnőm mániája volt, aki lelkesen mesélt róla, amennyit tudok, leginkább tőle tanultam. Most, ennyi év után jött Egan, hogy előkotortassa velem az emlékeimet, és újra megfeszített munkára kényszerítse az agyam, amiért rettentő hálás vagyok.

  Nehéz írni erről a regényről, mert annyi minden van benne - a rettentő apró dolgoktól kezdve a határtalan világegyetemekig. Mindebben a katyvaszban próbálja meg az ember megtalálni a helyét, alkalmazkodni a körülményekhez, megismerni és megérteni, ami körülötte zajlik. Ráadásul maga a történet is több rövidebb, akár önállóan is értelmezhető részből épül fel - mindegyik más-más problémakörről, küzdelemről szól.

  Szűk ezer év múlva kezdődik a cselekmény egy olyan világban, ahol az emberi faj négy különböző életformát alakított ki magának: lehet valaki öntudatra ébredő generált szoftverprogram (poliszpolgár), saját testét genetikailag korlátlanul alakítani képes lény (húsvér), a törékeny biológiai testét feladó acél-szilikon gépezet (gleizner), vagy megpróbálhat tovább élni a klasszikus emberi alakjában (némileg azért módosítva), küzdve a hagyományokért, a kultúráért, és a különböző ágak közti kapcsolat megtartásáért (hídverő).
  Ha létezik valahol egy egani Teszlek Süveg, engem biztosan a hídverők közé osztana be. Szerencsére ez a jó a fantáziában, hogy nem kell leragadni a reális lehetőségeknél, ha én választhatnék, azt hiszem, poliszpolgár szeretnék lenni. Kipróbálni biztosan kipróbálnám, és ahogy az Eredet c. filmben is hasonló helyzetben, itt is azt hiszem, utána szűkösnek érezném a való világ kereteit egy poliszbéli tájhoz képest, amit a magam kedvére alakíthatok. (Ha valaki hozzám hasonlóan elköveti azt a hibát, hogy a Diaszpóra olvasása körül nézi meg az Eredetet, számítson rá, hogy álmában projekciók fogják üldözni egy Möbius-szalagon - elég kellemetlen ;])

  Az első blokk (1-2. fejezet) az árva Yatima, a fogantató által teremtett anyátlan-apátlan (azaz a meglévő adatbázis mintái alapján összetákolt) szoftver öntudatra ébredését láthatjuk belülről. A testtől elszakított szellem nem új téma, sem az öntudatra ébredő gép - de ezek kombinációja a teljesen mesterségesen előállított emberi tudat teremtésével mégis érdekes nézőpontot ad.
  Tanul és szocializálódik azt kutatva, hogy milyen is ő valójában - a válasz számára az Igazság Bányáiban lehet. Nagyon tetszett az a gondolat, hogy még az örök élet és a végtelen mennyiségben befogadható adat lehetősége mellett is szükséges szelektálni, és döntést hozni, hogy mi az, amit egy poliszpolgár igazán ismerni akar, és hogy a valódi megértéshez a tanuláson (igazságbányászaton) át vezet út, nem a szimpla információ áttöltésen. A bánya-párhuzam egyébként is szimpatikus, ahogy a tudás bugyrai telérekként szerepelnek, a régmúlt idők híres gondolkodói pedig bányászokként :)

  Néha rám tör, hogy valamilyen világvége témájú katasztrófa filmet akarok nézni, vagy ilyen könyvet olvasni, és ez most teljesen váratlanul hullott az ölembe - a 3-6. fejezetekben ugyanis kapunk egy hihetetlenül izgalmas, apokaliptikus sztorit, csak minőségben a hálivúdi szinthez képest jó pár osztállyal feljebbről.
  Ebben a részben ismerhetjük meg leginkább a jövőbeli emberiség kasztjait: ugyan a poliszpolgárokon kívül közelebbről csak a hídverőket - a mutáns húsvérek egyre inkább elszakadnak még egymástól is, a legtöbb gleizner pedig egyszerűen lelépett, hogy felkutassa a világűrt. Legjobban akkor érzékelhetők a különbségek, amikor a két poliszpolgár, Yatima és Inoshiro, két otthagyott gleizner robotba töltve be magát látogatja meg a hídverőket és húsvéreket... Ezekben a fejezetekben előkerül szinte minden fontosabb konfliktus és problémaforrás.
  Kezdve azzal, hogy a testtelen léthez szokott szoftverek hogyan tudnak alkalmazkodni ideiglenesen gép testükhöz - egyik kedvenc jelenetem, amikor Inoshiro alig tudja rávenni magát, hogy visszatérjen a poliszba, miután megtapasztalta a tapintást. A húsvér testben élők félnek a gleiznerektől, a hídverők - különösen a vaskalapos statikusok - pedig egyenesen eretneknek tartják azokat, akik elhagyták emberi formájukat. Nem nehéz kitalálni, milyen fogadtatásra lel a gleizner-testű-poliszpolgárok ajánlata, hogy a világvégét jelentő katasztrófa elől a húsvérek tudatát a poliszokba menekítsék... (Egyébként meglepő, hogy egy részről mennyire emberiek maradnak a test nélküli tudatok is Egan világában.)

  A további részekből csak 1-1 mozzanatot emelek ki, túl sok a felmerülő téma. Hosszú az út, szerencsére hőseinknek idejük van bőven - mióta mindegyikük szoftverprogrammá vált, nincsenek ilyen korlátaik.
  A kötet szerkezete is ezek szerint épül fel - az elején viszonylag még emberi léptékben halad, és ahogyan térben és időben is távolodik a cselekmény, egyre nagyobbak az ugrások, és a főhősökről is egyre kevesebbet hallhatunk - mindig csak annyit, amennyi szükséges.

  Miután sikertelenül próbálnak féreglyukakat létrehozni, kénytelen-kelletlen megindul a diaszpóra a már jól bevált gleizner űrhajókkal. 1000 felé. Mindenki (poliszpolgárok egy csoportja, akik között vannak húsvér menekültek, sőt legalább egy gleizner is). Azaz mindenkiből 1-1, 1000 irányba. Csodás dolog a klónozás, ha csak szoftvereket kell másolni!
 Az eddig földhözragadt ember kezdi megismerni az őt körülvevő univerzumot testközelből, fokozatosan ráébredve, mennyi mindent nem tud és nem ért még. A válaszok jó része a több dimenziós elméletekben rejlik - a már megszokott 3+1 mellé kell még 12, és lassan minden a helyére kerül.
  Találkoznak más intelligens fajokkal, szerencsére ez sem a moziból unalomig ismert klisés megoldással történik. Ötletesek lettek az idegenek, már-már sajnálom, hogy ilyen rövid szerepet kaptak csak a műben.
  Sikeresen megtalálják a féreglyukak nyitját is, így a szomszédos világegyetemekben menedékre lelnek a diaszpóra számára.
  A legképtelenebbnek számomra az tűnik, ahogyan a 3 dimenziós térből átköltöznek az 5 dimenziósba - módosíthatják a testüket, a látásukat - a technikai fejlettségük adott hozzá, de én nem tudom, hogyan lehetne képes a jó öreg 3D-hez szokott emberi tudat mindezt ténylegesen befogadni... tény, hogy az ember meglepő módon képes alkalmazkodni bizonyos helyzetekhez, de akkor is.
  Az árva Yatima és a húsvérektől menekült Paolo az, aki nem elégszik meg a bizonytalan ideig biztonságos új világegyetemmel, hanem a diaszpóra többi tagját hátrahagyva tovább kutatnak a válaszok után. A végső fordulatot meghagyom mindenkinek, olvassa el, eméssze meg maga, igen erős lezárása ennek a gigantikus történetnek.

  Rám mindenképpen nagyon inspiratívan hatott az egész, még akkor is, ha közben komolyan elfáradtam. Remek dolognak tartom, hogy matematikusok és fizikusok unalmas óráikban regényírásba kezdenek, tartsák meg ezt a jó szokásukat. Egan ezzel a művével azt hiszem elég magasra helyezte a lécet, nehéz lesz ezt a szintet egyáltalán újra megütni. Igaz, még csak március van, de bátran állítom, hogy ez az év egyik legmeghatározóbb könyvmegjelenése, számomra mindenképp dobogós lesz.
 

Köszönet a lehetőségért és a könyvért az Ad Astra Kiadónak!

Kiadó: AD ASTRA
Oldalak száma: 408
Borító: puhatáblás, ragasztókötött
ISBN: 9786155229237
Kiadás éve: 2013
Fordító: Huszár András

EZ ITT A REKLÁM HELYE

Blogunk is bekapcsolódott az Ad Astra Kiadó affiliate programjába, így ha felkeltette az érdeklődésed a blogbejegyzés a könyv iránt, és vásárlásra is adnád a fejed, kérlek tedd azt a jobb oldali sávban található widget-en keresztül! :) Köszönjük! :) ELKÖLTÖZTÜNK! Ezentúl itt vásárolj: http://kritikussokk.blogspot.hu/

Nagyon össze vagyok zavarodva miközben ezt írom. Mert nagyon tetszett a Django (ez lesz a címe mostantól, soha senki nem fogja leírni/kimondani a teljes címét, ebbe mindenkinek bele kell törődnie, ne haragudj Franco Nero), ezt le kell szögeznem a legelején. De nem tudom eldönteni, hogy ez már csak a rózsaszín köd, és az a meggyőződés, hogy Quentin Tarantino nem tud semmit elrontani, vagy tényleg jó volt és élvezetes...?

Mert azzal gondolom mindenki tisztában van, hogy a Django elszabadul Quentin bátyánk új műve. Két évvel az amerikai polgárháború előtt járunk "valahol Texasban", egy német fejvadász (a Becstelen Brigantyk-beli szerepét újrajátszó Christoph Waltz) összeszed egy fekete rabszolgát, akire szüksége van három bűnöző megtalálásához. Ez a rabszolga ugyebár Django (a "d" néma, mint arra kedvesen figyelmeztetnek nagyjából háromszor a film alatt), akit Jamie Foxx játszik, és kiderül róla, hogy nagy küldetése van az életben: vissza akarja szerezni a feleségét, akit máshova adtak el, mint őt. A feleségét "Broomhildának" hívják; persze a németnek rögtön leesik, hogy az bizony Brünnhilda, és hogy Django maga Siegfried a Niebelung-legendából, hiszen Brünnhilda megmentésére igyekszik. Ez már egész jó történetért kiált. 

A film amolyan western road movie-ként indul, találkozunk mindenféle karakterrel a két fejvadász útja elején - egy sheriffel, aki bűnöző volt és ezért le lehetett lőni pénzért, egy ültetvénytulajdonossal, aki a film tanúsága szerint megpróbálta megalakítani a csuklyás hagyományokat a fekete-gyilkolászásban - nem sok sikerrel, aztán ba-da-boom, hirtelen egy Candyland nevű ültetvényen találjuk magunkat, és ott vár nem más, mint Calvin Candie (Leonardo DiCaprio), akit nagyjából a megjelenését követő másfeledik másodperctől kezdve gyűlölni lehet teljes szívből, annyira undorító szerepe van. A mandingo-harc a hobbija, azaz az izmosabb fekete rabszolgák egymásnak uszítása és harca a halálig, nagyjából. Nyilván. Hiszen a mandingo-harc, mint modern gladiátor-harc, jó véres és undorító, eleve azzal indítunk, hogy az egyik harcos kinyomja a másik szemét. Quentin bácsi végre szabadon ereszthette a fantáziáját. Az ültetvényen valóban megtalálják Broomhildát, akit kerestek, és megpróbálják egy nagy csellel megszabadítani, azonban, természetesen, komplikációk lépnek fel, és egyszerűen muszáj mindenkinek rommá lőni a másikat. 

A helyzet (szomorú, nem szomorú) az, hogy Tarantino homage-okat tud jól csinálni, és ráadásul van egy olyan istenverte szokása, hogy ha egyszer valaminek ráérez az ízére, neadjisten még sikere is van vele, arról nehezen szokik le. Négy évvel ezelőtt került a mozikba a Becstelen Brigantyk, tabudöntögető volt, újító volt, élvezetes volt, és dőltek az Oscar-ok is. Azelőtt a mi Quentinünk kizárólag a saját háza táján söprögetett, nem vagy alig mozdultunk ki Amerikából és a jelenből, illetve a valóságból egyetlen percre sem, beleszokott egy stílusba, ami pörgős volt, és pattogtak benne a pisztolygolyók, meg a szellemes megjegyzések egyaránt. A Becstelen Brigantyk ehhez képest történelmi téma volt, négy különböző nyelven, egy csomó különböző európai helyszínen, relatíve ismeretlen színészekkel, és minden mozirajongó tapsikolt örömében. Ráadásul ugyebár Hitlert is kinyiffantották benne. Mit lehetne még kérni. 

Erre mit gondol a mi Quentinünk: ez jó volt, ilyet még csinálok. A Djangóban ismét igazságot tesz a történelemben, ezúttal a fekete rabszolgák nevében, és leginkább kinyír mindenkit a vásznon akiket szerinte annak idején ki kellett volna nyírni, hogy most ne kelljen lelkiismeret-furdalásunknak lennie. Méghozzá akkora lövésekkel, amik szétvinnének egy kisebb házat is. (Egészen kicsit sem értek a dologhoz, de kizártnak tartom hogy egy sima vadászpuskából ekkora erővel jönne a lövedék minden egyes alkalommal, mint ebben a filmben.) Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs benne élvezeti érték - azt a feszültség-fokozatot például, amikor a fejvadász, Dr. King Schulz azon kezd el kötözködni Candie-vel, hogy fogjanak-e kezet vagy sem, alig bírtam ki, és markoltam a szék karfáját, mint a bolond. Pedig triviálisnak tűnik. Illetve túllépett a szokásos zenei anyagon, és telepakolta jófajta gangsta rappel a filmet, ami külön fűszert ad neki. Akármit is csinálsz, soha nem leszel olyan vagány, mint Jamie Foxx, ahogy a királykék bársonyöltönyében végiglovagol az ültetvényen, és megy alá a gettózene.

Quentin Tarantino megintcsak hozta a "fanboy" mentalitását, a Django telis-tele van filmes és egyéb popkultúrás utalásokkal. A kék bársonyöltöny például egy Gainsborough festményen alapszik (The Blue Boy), Franco Nero megjelenése is az, természetesen, illetve a kedvencem, hogy Django elveszett és megtaláltatott feleségének teljes neve Brunhilda von Schaft (mert első gazdája egy német úrinő volt), tehát Django és "Broomhilda" annak a bizonyos Shaft-nak az ük-ük-ük-ük szülei, aki ugyebár az első fekete akcióhős volt a hetvenes években. Sajnáltam hogy Zoe Bell, aki utoljára a Halálbiztosban tűnt fel, nem kapta meg a neki járó történetvonalat; ő volt a bekötött arcú lány a kutyásoknál, és állítólag lett is volna egy külön szál a filmben az ő kedvéért, de végül nem került bele a végső verzióba. Talán majd az ötórás rendezői változatba belefér.

Fülszöveg:

/spoilermentes/

Ennél a könyvnél is egészen megfelelő a fülszöveg, csak pár gondolttal egészíteném ki.

 Számomra a könyv stílusa volt, ami mindent vitt, leginkább egy jól megírt skandináv krimihez tudnám hasonlítani - hangulatteremtése kiváló, könyörtelen őszinteség jellemzi, mindemellett jól felépített cselekménye van.

  Kifejezetten ajánlom olyanoknak, akik még csak ismerkednek a fantasy irodalommal, és nem szeretnének elsőre egy nehezen kibogozható, bonyolult világba csöppenni - éppen csak annyi benne a fikció, hogy megfűszerezze a történetet és egy kevés plusz elgondolkodni valót adjon.
 Sok benne a vulgáris kifejezés, és helyenként durva, véres, aki alapvetően nem szívesen olvas ilyet, annak csak óvatosan ajánlom.

Értékelés:

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

"Senki nem tudja pontosan, mikor kezdett a természetfeletti valósággá válni. Azokat a bűnösöket, akik valaki más haláláért felelősek, misztikus átok sújtja: állatok szegődnek melléjük élő lelkiismeretként és a társadalomból való kiközösítettség jelképeként. A menő újságíróból a társadalom peremére került és egy családi tragédia következtében elállatosodott Zinzi December Johannesburgban él egy Lajhárral együtt, és különleges képessége segítségével eltűnt tárgyakat kutat fel. Amikor Zinzit a neves zenei producer, Odysseus Huron azzal bízza meg, hogy találja meg a lemezbemutató előtt álló popsztár ikerpár nemrég eltűnt lánytagját, Songwezát, olyan ügybe keveredik, ahol újságírói ösztöneire, régi és új barátokra, valamint misztikus képességére egyaránt szüksége lesz. Zoo City mélyén sötét titkok lapulnak."

 A könyv cselekményét nagy vonalakban le is fedi a fülszöveg, de mégsem gondolom, hogy ez különösebben zavaró spoiler lenne, egyszerűen csak nem ebben van a könyv erőssége, és amik az izgalmat adják, azok úgyis azok a bizonyos Zoo City mélyén lapuló sötét titkok.

 Elsőként a párbeszédek fogtak meg, a frappáns szurkálódások, meglepő válaszok - kifejezetten élmény volt őket olvasni. Nem volt hiány a szokatlan hasonlatokban sem, szeretem az ilyeneket, felvillanyozó erejük van számomra.
 Lavie Tidhar Oszama c. regénye kapcsán hallottam először bővebben a noirról, így nem nevezném magam szakértőnek, de tény, hogy a Zoo City is néhány elemében noir - a hangulatot, a főhős jellemét, sodródását tekintve.
 Általában nem rajongok az E/1-es elbeszélésmódért, az a jó, amikor szinte észre sem veszem, és itt most csak mások értékelését olvasva "tűnt fel", hogy jé, tényleg - azaz sikeresen beszippantott a könyv annyira, hogy ne kalandozzon el a figyelmem közben.

 Remekül eltalált a fiktív elemek aránya is, annyira jól mossa a valós elemek közé, hogy egyáltalán nem hat irreálisnak, teljesen természetes, hogy emberek mindenféle állatokat cipelnek magukkal/magukon, vagy hogy ennek kapcsán furcsa képességekre tesznek szert. Próbáltam kitalálni, vajon van-e szándékosság abban, hogy ki milyen állatot-képességet kapott, de legtöbb esetben egyszerűen kevés a rendelkezésre álló adat, az biztos, hogy Odysseus Huronhoz tökéletesen passzolt az a hatalmas albínó krokodil...

 Az egész könyvre jellemző, hogy kevés a kiegészítő háttér-információ - a legtöbb dolgot csak sejteni lehet, illetve a betoldott ismertető fejezetek adnak némi támpontot, mindezzel együtt én valahogy mégis várnám, hogy legyen folytatása - egy új ügy, egy újabb nyomozni való, aminek kapcsán folyamatosan csepegtetve egyre többet tudhatnánk meg Zinziről és Benoit-ról.

 Sajnos körülbelül annyit tudok Dél-Afrikáról, amit földrajz órán tanultunk, illetve néha megkavartak az idegen szavak, el tudtam volna viselni itt-ott némi lábjegyzetet, esetleg egy utószót, amiben kicsit felsötétítenek, enélkül is érthető minden, de kíváncsi lettem volna pár dologra.
 Akármennyire is indokolt sok esetben a trágárság, én egyelőre még mindig nem tudok hozzászokni, hogy könyvben leírva olvassak ilyet, főleg ilyen mennyiségben, holott ettől csak hihetőbbé válik mind a világ, mind a karakterek...

 Összefoglalva azt tudnám mondani, hogy Lauren Beukes tényleg remekül ír - nem állítanám, hogy külön-külön a regény bármelyik eleme a padlóra küldött volna (karakterek, cselekmény, fantasy-világ...), de annyira jól van összegyúrva, hogy az egész sokkal többet tud, mint a részek összessége!
 Kifejezetten kíváncsi vagyok a Moxylandre, amely 2013 februárjában várható magyarul.

EZ ITT A REKLÁM HELYE

Blogunk is bekapcsolódott az Ad Astra Kiadó affiliate programjába, így ha felkeltette az érdeklődésed a blogbejegyzés a könyv iránt, és vásárlásra is adnád a fejed, kérlek tedd azt a jobb oldali sávban található widget-en keresztül! :) Köszönjük! :) ELKÖLTÖZTÜNK! Ezentúl itt vásárolj: http://kritikussokk.blogspot.hu/

Avagy Peter Jackson and friends. Gyűrűk Ura Episode I. Igen, igen, A Hobbit volt előbb megírva, de épp ettől olyan szomorú az egész. A Hobbit első része (na majd erre is mindjárt kitérek) teljesen úgy fest, mint a Gyűrűk Ura franchise prológusa, a zene, a díszletek, a szereposztás, a betűtípus (!!!) egy az egyben megegyezik  az előző három filmmel.

Persze, ez nem kellene hogy meglepetést okozzon. A rendező ugyanaz. A szereplők egy része ugyanaz, a történetnek lényeges része a Gyűrű megtalálása. Elég sok közös pont lenne ahhoz talán, hogy hasonló stílust lehessen felfedezni; a probléma ott kezdődik, hogy a forgatókönyv és a rendezés is épp két lépéssel tovább ment abban az igyekezetében, hogy A Hobbitból Gyűrűk Ura Episode I-t csináljon. 

Nagyon régen olvastam A Hobbitot könyvben, a történet nagy vonalakban megvolt; amire viszont biztosan emlékeztem, az a könyv stílusa volt. Könnyed, meseszerű, humoros és személyes, a Gyűrűk Urával szemben, ami sokkal komolyabb és súlyosabb témákkal foglalkozik, szerteágazóbb és nagyobb volumenű. Na, ez a különbség a filmből nagyon ritkásan tükröződik csak vissza. Egy erős kezdéstől és néhány eltalált pillanattól eltekintve, A Hobbit gyorsan átcsúszik a Gyűrűk Urából megszokott körbesétálgatós aggódóarcos megbeszélésfesztbe, amit időnként megszakít egy-egy orktámadás.

Három. Részes. Lesz. A. Hobbit. Ez kinek volt a zseniális ötlete? A hobbit egy aprócska kicsi könyv, negyed olyan hosszú, mint a Gyűrűk Urának egyetlen kötete. Következtetésképpen történet sincs benne annyi. Ez a Peter Jackson-féle forgatókönyvíró-iroda számára nem jelentett etikai problémát, szemrebbenés nélkül írtak bele soha nem létezett szekciókat, például egy bosszúra éhes orkvezért, aki a könyvben a bevezetőben van megemlítve egy fél mondatban körülbelül, a filmben viszont sikerült egy komplett történetszálat kiharcolnia magának. (És felteszem, remélem, hogy ehhez nem kellett a rendezővel lefeküdnie, pusztán azért, mert sehogy sem vesz rá a gusztus hogy ezt vizualizáljam....eh, késő.) Ugyanilyen módon kezdődik öreg Bilbó és Frodó enyelgésével a film, ami ráadásul cselesen összeköti az első Gyűrűk Ura filmmel a történetet, ahogy Frodó behoz egy zsáknyi levelet a postaládából, amik válaszok a születésnapi meghívóra. Ezt ugyan nem egészen értettem, mert eszerint Bilbó a szülinapi mulatság napján kezdte volna el írni az "Oda és Visszát", de talán ez a legkevesebb. Belekerült Galadriel (!), Szarumán (!!) és Szauron is (!!!), illetve egy csomó lassított visszaemlékezés Thorin részéről a régi szép időkre és a csatákra, azzal a csúnya nyomorított fénnyel a háttérben, amit nem láttunk a 300 óta és hejj de hiányzott!

Ami egészen ordító hibának tűnt számomra, az a visszahívott GYU-s színészek irgalmatlan rezignáltsága volt a szerepükkel kapcsolatban, és itt sajnos Sir Ian McKellen is negatív elbírálásban részesül, pedig azt a hapsit imádom. Gépiesek, monotonak, és el tudom képzelni a forgatási szünetekben a beszélgetéseket. "Nem hiszem el hogy már megint ezt csináljuk." "Hagyd Chris, gondolj a pénzre." "Prostituáltnak érzem magam." "Jó, igaz, én mondjuk szebb cuccokat kaptam... De igazad van, tényleg nevetséges." "Nemtom már megint mi van, a gyülekező sötétség, összeszarom magam...te, nem kevertük össze a forgatókönyvet? Nekem ez nagyon ismerősnek tűnik..." "Hugo, nyugi, egy jelenetünk van összvissz, aztán mehetünk haza, és nem kell dolgoznunk vagy egy évig."

Thorin-ból Aragorn-hasonmást csináltak, ami azért elég erős kontraszt, mert a többi 12 törp mintha a Hófehérkéből szökött volna meg. A Disney-féléből. Mármint szép, elkülöníthető és megkülönböztethető személyiségük van, és sajnáltam is, hogy míg ők és a Bilbót játszó Martin Freeman határozottan közel állnak A hobbit, mint regény hangulatához, Thorin inkább a LOTR reenactment klikkhez tartozik a filmen belül, akit megkértek, hogy játssza el Aragorn-t, mert Viggo Mortensen épp három filmet forgat egyszerre és sajnos nem ér rá.

Nagy piros pont Martin Freemannek, azaz Zsákos Bilbónak. Kegyetlenül jól hozta a karaktert, és ha más nem, miatta nem bánom hogy három filmet csináltak. Bármeddig képes lennék elnézni. Kár, hogy egyedül nem tudja elvinni a hátán a filmet.

Sajnálom, hogy elbaltázták ezt a megfilmesítést, mert láthatólag lehetett volna sokkal jobb is. És előre kikérem magamnak az "önmagában kell nézni" és a "ne hasonlítsd folyton a Gyűrűk Urához" kritikákat, mert nem lehet önmagában nézni, azért nem, mert az egész marketingkampány ezer szállal kötődött és épített az előző három film közönségére, elég nyilvánvalóan a rajongók érzelmeit kihasználva. Nem volt rossz, sőt helyenként kifejezetten jól sikerült a dolog, csak kicsit lusta és fantáziátlan. Ami egy fantasy-nél elég nagy hátrány. 

Fülszöveg:

(spoilermentes)

Az eredeti fülszöveg ennél a könyvnél is egészen rendben van, nem fed fel semmi olyasmit, amit az első pár oldal elolvasása után ne lehetne tudni, illetve ez alapján azt kapja az olvasó, amit várt, de semmi esetre sem kevesebbet. (Egyetlen kis hiba van csak a szövegben, ugyanis Gordianus és Antipatrosz nem az első Olümpiát tekintik meg Kr.e. 92-ben, hanem a 172-et - egyedül Gordianus számára ez az első olümpia, amelyet lát, Antipatrosznak is már a harmadik.)

Bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az ókori történelemmel kapcsolatos regényeket, de főleg azoknak, akiket legalább annyira lázba hoz az ókori világ hét csodája, mint engem.

Kellemes meglepetésként ért az is, hogy ez a könyv a Gordianus-sorozat történeti szempontból első darabja, így azok is nyugodtan kézbe vehetik, akik hozzám hasonlóan még nem ismerkedtek eddig közelebbről Steven Saylor eme műveivel - látatlanban merem állítani, hogy érdemes is ezzel kezdeni az olvasást, engem minden esetre meggyőzött, és kedvet kaptam a többi kötethez is.

Értékelés:

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

Kifejezetten kellemes csalódás volt számomra ez a könyv, bár lassan hozzászokhatnék, hogy manapság már a puhatáblás kötés nem jelent egyértelműen "ponyvát" (illetve már a védőborítós keménytáblás kiadás sem biztosíték arra, hogy az adott könyv nem ponyva) - nem is egészen értem, bennem egyáltalán miért ragadt meg ez így... Nem véresen komoly, emészthetetlen történelmi féltégla, de mindenképpen mélyebb rétegekkel is rendelkező, olvasmányos mű - és ezzel egy újabb szerző, akire ezentúl érdemes lesz odafigyelnem.

Saylortól ugyan ez volt az első olvasmányom, de nem az első ókorban játszódó regény, amellyel összehozott a sors. Megfigyeltem, hogy ezeknek a könyveknek nagyon hasonló a stílusuk, a nyelvezetük, mintha valami hallgatólagos egyesség köttetett volna a szerzők közt, hogy igen, így lehet hiteles ókori történetet írni - érdekes belegondolni, vajon honnan gyökerezik mindez? Talán a kutatás során olvasott forrásanyagok ihletik, és/vagy az írók más adott korban játszódó olvasmányélményei? Egyszer szívesen csinálnék egy tesztet erre - olyan rövid szövegrészleteket kimásolni történelmi regényekből, amelyekben magából a szöveg tartalmából nem derül ki, milyen kort ír le, és összesíteni, ki melyiket minek tippeli, biztosan érdekes eredmény születne. Szerencsére Saylor ebben is mintha többet mutatna, sikerül némi humort úgy belecsempésznie, hogy azzal ne zavarja meg az ókori hatást sem, de mégis valamivel inkább kortárs, mint az általam eddig olvasott társai.

Az elég erősen süt a műből, hogy a szerző mennyire élvezte ezt a témakört - teljesen megértem, nekem is az ókori világ hét csodája volt még gyerekkoromban az egyik olyan dolog, ami maradéktalanul lekötött, ennek örömére elő is bányásztam azt a képeskönyvet, amit annak idején rongyosra lapozgattam/olvasgattam. Nálam már alapelvárás, hogy egyértelműen látszódjon egy történelmi témájú könyvön, legyen az akár napjainkban játszódó történelmi krimi, hogy mennyi belefektetett energia, kutatás áll mögötte.

El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett a hét csodáról átszűrni a hihetőnek, hitelesnek mondható forrásokat. Egy-egy műemlék története utáni kutatás is több történész életművét megtöltheti, illetve egy ennyire felkapott témánál rengeteg megalapozatlan fejtegetés és találgatás is napvilágra kerül. Íróként mindebből kihámozni azt, amire érdemes és lehet támaszkodni, semmiképpen nem egyszerű feladat - még úgy sem, hogy Saylor maga is ókorral foglalkozó történész is egyben, az utószóban ő maga is elismeri, hogy nem várt mennyiségű munkával találta szemben magát a könyv írásakor. Ne felejtsük el azt sem, hogy a 7 csoda Kr.e. 92-es állapotát kellett rekonstruálnia a történethez, ami egy plusz nehézségi fokot jelent, de nem mellesleg még sokkal érdekesebbé teszi az olvasónak, és képes újat mondani, meglepni úgy is, ha valaki a jelenleg közismert alapvető tényekkel tisztában van. Abba pedig már bele sem megyek, hogy mindennek/mindenkinek az akkoriban használatos nevét is meg kellett találni...

A történet vázát a fülszövegből már ismerhetjük - Antipatrosz, a görög költő, saját temetésének megrendezése után útra kel az ifjú, éppen csak felnőtté érő Gordianus társaságában, hogy megcsodálja az ókori világ 7 legnevezetesebb építményét. Sorban megtekintik az epheszoszi Artemisz-templomot, a halikarnasszoszi mauzóleumot, az olümpiai Zeusz-szobrot, a rodoszi kolosszus maradványait, a babiloni falak és függőkertek romjait, valamint az egyiptomi piramisokat. Minden helyszínen beleakadnak valamilyen bűnténybe, rejtélybe, amit Gordianus a veleszületett tehetségével és aprólékos megfigyelőképességével pillanatok alatt lelkesen meg is old.

Az egyiptomi részlet váltott ki bennem egy kis ellenérzést eleinte a természetfeletti elemeivel, ha már a korábbi helyszíneken a logikusan gondolkodó Gordianus mindig talált magyarázatot, pont itt miért nem, de aztán rájöttem, hogy Egyiptomban ez nem is lehetett másképp. Az ókori Egyiptom azt hiszem mindig is meseszerű és különösen idegen, varázslatos világként marad már meg az emberek szemében - valahogyan Christian Jacqnak is megbocsátottam ugyanezt a Ramszesz-regényekben, itt most miért ne tehetném? Ráadásul Gordianus végül nem Ízisz segítségével, hanem egyedül jött rá a megoldásra. :)

Különösen tetszett, ahogyan belecsempészi a kor problémáit, kérdéseit - mindazokat, amik egy ókori római polgárt, vagy római fennhatóság alatt élő görögöt (stb.) foglalkoztathattak. Jobban is élveztem ezt az új perspektívát olvasni, mint akármennyi ütközet leírását. A különböző helyeken eltérő szokások, az istenek nevei (szintén nagy kedvencem volt régebben ez a témakör is, hálás is vagyok, hogy egy keveset feleleveníthettem a név-párokból újra) mind-mind növelik a könyv értékét. Jelentős szerepet töltött be az utazás során Gordianus szerelemmel való ismerkedése is, de ezt a témakört is sikerül úgy tálalni, hogy előbb találjuk érdekesnek, mint megbotránkoztatónak, még akár a férfi-szerelemről szóló részt is.

A tetőpont pedig a pharoszi világítótorony - amit akkor még nem soroltak a világ hét csodája közé (az erről folytatott fejtegetés nagyon tetszett), és a körülötte zajló események. Gordianus sokat tapasztal az utazás során, de mégis az itt ért felismerés, csalódás az, ami ténylegesen felnőtti érleli a fiatal rómait - és igazán jó olvasmányélménnyé teszi számomra ezt a könyvet. Az egész mű maga is Gordianusszal együtt nő fel, eleinte naiv és egyszerű (nagy meglepetések nem értek a nyomozások során sem), a végére pedig egészen mélyre képes nyúlni, megrázni, ledöbbenteni - nem Antipatrosz szerepére gondolok, hiszen azt sejteni engedte korábban is a szerző, hanem amikor az utolsó lapokon a főhős elmélkedéseit olvashatjuk, itt megérkezik a valódi érzelmi töltet is. Ezzel nagyon szép kerek egésszé válik, egy gondosan felépített ívű regény méltó csúcsponttal és lezárással, valamint egy új kezdet ígéretével.

Köszönet a lehetőségért és a könyvért az Agave Kiadónak!

Kiadó: AGAVE KÖNYVEK KIADÓ KFT.
Oldalak száma: 384
Borító: puhatáblás, ragasztókötött
ISBN: 9786155272042
Kiadás éve: 2012
Fordító: Heinisch Mónika

Fülszöveg:

/spoilermentes/

Patrick Ness trilógiája a manapság oly felkapott YA kategóriát bővíti, illetve talán ebbe a csoportba lehet a legkevesebb erőszakkal betuszkolni. Ezen kívül egy kicsit talán sci-fi is, mivel a könyv többek között azt boncolgatja, hogy az ember miután letelepedik egy ismeretlen bolygón, hogyan alkalmazkodik az ott tapasztalt szokatlan új viszonyokhoz (mindenki hallja mindenki gondolatait - ez az alaphelyzet, de természetesen ez sem ennyire egyszerű). Megint másrészről fejlődésregénynek is eladható, legalábbis nekem ez a hozzáállás szimpatikusabb, mint az a közhely, hogy a felnőtté válás nehézségeiről szól - ez nem igazán fedi le számomra, ami ebben zajlik... A hangulat szorongós, szürke akár a magyar kiadás borítói, folyamatos a feszültség mind a 3 köteten át.

Aki szereti a nagyon drámai fordulatokkal terhelt, alaposan elgondolkodtató, szívszorongató műveket, ahol a remény végig csak egy halvány sugár marad, és a küzdelemé a főszerep, az azt hiszem szeretni fogja ezeket a könyveket. Még így a spoilermentes részben is szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire összeszedett és remekül kitalált maga a történet és a világ, amelyben játszódik, ilyen szempontból számomra a régi klasszikusokkal vetekszik.

Értékelés:

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

Ha valaki nem olvasta még a köteteket, akkor tényleg ne olvassa egyelőre tovább ezt a bejegyzést, pont amiatt, amennyi meglepő fordulat van a történetben, lehetetlenség ezek említése nélkül értékelést írni, viszont senki olvasási élményét nem akarom elrontani, amikor az lenne a célom, hogy minél többen szeressétek. 

Nem akarom elmesélni a történetet, gimis irodalomórákon is eleget hallottuk, hogy egy mű elemzése nem az, ha a sztorit böfögjük vissza, illetve innentől úgyis olyanok olvasnak majd, akik már túl vannak a könyveken :P Megpróbálom összeszedni egy csokorba, mi minden van belezsúfolva ebbe az univerzumba, különös tekintettel azokra a részekre, amelyek engem megfogtak.

Röviden emlékeztetőül: Todd Hewitt a nagykorúság határán tökéletes csöndre bukkan a zajban, majd miután rájön, hogy becsapták, az égből pottyant (értsd: felderítő űrhajó) Violával együtt menekülni kezdenek Haven felé, ami a mesék szerint egy technikailag jobban felszerelt város valahol a folyó mentén, ahonnan üzenni tudnának az űrhajón érkező további telepeseknek. (1. kötet) Havenbe érve Haven már ÚjPrentissváros, Toddot és Violát elszakítják egymástól, a városon belül a lakosság két táborra oszlik, akik lassan küzdeni kezdenek egymással. (2. kötet) Majd a háború teljes erejével beindul, a Kérdés és a Válasz serege mellé megjelennek még az őslakos szpakkerek is, valamint megérkezik a második felderítő űrhajó... (3.kötet)

Kezdetnek mindjárt az alapfeltevés: a bolygón, ahova a telepesek anno megérkeztek, különös "vírus" sújt az emberekre - minden egyes férfi elkezd hangosan gondolkodni, azaz effektíve kihallatszik a fejéből, amire épp gondol. Ha épp kép jelenik meg előtte gondolatban, akkor a hozzá közel állók is látják ugyanazt a képet. Azért ez nem kis zajmennyiséget jelent egy sűrűn lakott városban... Poénként, hogy ne legyen ennyire egyszerű, megbolondítva azzal, hogy ugyanez a dolog a nőkre nem érvényes! Tehát a nők hallanak, látnak mindent, ami a körülöttük élő férfiak eszében megfordul, a férfiak számára pedig még inkább csukott könyv lesz a nő, mint valaha. Zseniálisnak tartom az ötletet, de innen még bőven el lehetett volna rontani, szerencsére Ness nem okoz csalódást. A legnagyobb hiba az lehetett volna, ha nem aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket. Számomra ez volt az egyik első pont, ahol kezdtem beleszeretni. Ugyanis mit csinál? Megmutatja, hogy vajon mennyi módon lehet erre a helyzetre reagálni, nem ragad le annál az egyetlen "megoldásnál", ami Prentissvárosban, a történet indulópontján alkalmaztak, hanem Todd és Viola Haven felé menekülése közben a folyó mentén szépen felsorakoztatja a többi verziót is. Párat csak a példa kedvéért: az egyik városban üvegfalú házakban kezdenek élni, mondván már úgysincs mit takargatniuk egymás előtt; máshol a nőket bezárják egy házba külön a férfiaktól, van ahol távolra költöztetik őket a várostól, megint máshol pedig a lakóházakat messzire telepítik mind a városközponttól, mind egymástól, így igyekezvén megőrizni némi intimitást a családoknak - no és persze Prentissváros, ahol nemes egyszerűséggel kinyírják a nőket...

Borzasztóan érdekes a kapcsolatok alakulása, változása. Érdemes végiggondolni, hogy mennyire árnyaltan, lépésről lépésre tárul fel mindegyik jellem:

•  Todd és a Mesterpolgár: eleinte sok közük nincs egymáshoz, nem több, mint bármelyik másik fiúval, bár Prentiss mindig is különlegesnek látja Toddot. A középső kötetre már kényszerű közelségbe kerülnek, Todd gyakorlatilag rab (és egyben a Mesterpolgár fogadott fia...), az utolsó harmadban pedig elvileg fordul  a kocka, és a Mesterpolgár lesz Todd foglya, de vajon tényleg így van-e? A végkifejletre kialakuló hasonulás már ijesztő méreteket ölt... ahogy a Mesterpolgár szinte észrevehetetlenül behálózza Toddot, mindenképp figyelemreméltó...
• Viola és Coyle nővér: Havenben Viola Coyle nővér "foglya" lesz, így az ő kapcsolatuk is teljesen kényszerű helyzetből indul, de Viola kevésbé befolyásolható, kevésbé manipulálható, még a legnehezebb helyzetekben is, de természetesen ő is követ el hibát...
• Todd és Viola: e köré az egyre erősebbé váló kapcsolat köré épül föl az összes létező remény, amiben bárki bízhat a bolygón, az ő kitartásuk és ragaszkodásuk nélkül valószínűleg az egész mindenség semmivé foszlana. Nem egyszerű számukra ilyen teherrel a vállukon küzdeni, ráadásul az idő nagyobbik részében egymástól távol... (ez is milyen szép, ahogy eleinte együtt menekülnek, majd totálisan egyedül kénytelenek küzdeni, végül annyi könnyebbség adódik, hogy a kommokon keresztül tudnak kapcsolatot tartani...)
• Todd, Viola és az állatok: Ments és Angharrad társai Toddnak, mindkét állattal nagyon közeli barátság és kötődés alakul ki, csakúgy mint Viola és a lova, Acorn között - olyannyira, hogy az állatok életüket áldozzák gazdáik megmentésére...

Pár mondat még arról, miért is tekintem kifejezetten jól felépített, átgondolt műnek ezt a trilógiát. Gyakorlatilag minden tekintetben folyamatos a fokozás!

• Maga a világ is így tárul fel: először a legszűkebb környezet - Prentissváros, majd a hosszú út után Haven, a nagyváros, és végül eljutunk a tengerparthoz, amiről már végképp nem gondolta senki, hogy tényleg létezik vagy elérhető közelségben van...
• Ezzel párhuzamosan tudunk meg egyre többet a szereplőkről, ahogy haladunk mindennek a sűrűjébe, úgy haladunk a lelkek mélyére is - ennek a csúcspontja is a tengerparti részen tetőzik be...
• Ahogyan megismerjük a világot, úgy jut az olvasó is egyre közelebb hozzá - míg az első kötetben csak Todd szemszögéből látunk mindent, a második kötetben már Viola nézőpontját is megismerhetjük, míg végül a 3. oldal belső csatáját is az 1017-es szpakker gondolatain át - kötetről kötetre kiszélesítve a látókörünket.
• A mű ritmusa is felgyorsul, méghozzá teszi ezt úgy, hogy a kezdősebesség sem épp sétagalopp, de ahogy haladunk, egyre sűrűbben záporoznak a pofonok, a kifejezetten mellbevágó és letaglózó, vagy épp halvány reményt keltő fordulatok, hogy lassan levegőt venni is elfelejtünk olvasás közben... (pislogni már rég...)

Ez a néhány dolog, amelyet említettem, mind megérne önmagában is pár oldalnyi fejtegetést, de már így is túl sokat írtam, inkább a könyvet olvassátok :) Egyetlen célom ezzel, hogy ha befejeztétek az olvasást, szánjatok rá egy kis időt, mélázzatok el rajta, akár ezek alapján a szempontok alapján, akár más alapján, ami benneteket megfogott, esetleg beszélgethetünk is róla, mert megérdemli és mert érdemes. Remélem sokaknak okoz még akkora örömet, mint nekem.

Fülszöveg:

/spoilermentes/

Cathrynne M. Valente Marija Morevna élettörténetét meséli el, összegyúrva az orosz népmesék világát a múlt század eleji Oroszország történelmével - a határ szinte láthatatlan - Marija Morevna az, aki megláthatja a világot meztelenül.

Engem sosem varázsol el önmagában a mágia, vagy egy rendesen összerakott fantasy-világ - kell valami több ennél egy könyvben ahhoz, hogy meg tudjon fogni - mindezt csak azért írom le, hogy az is nyugodtan tegyen próbát ezzel a művel, aki amúgy nem lelkesedik a varázslatért, megéri!

Másik oldalról pedig azoknak erősen ajánlott, akik bármilyen módon lelkesen érdeklődnek az orosz irodalom-kultúra-bármi iránt, és szeretik azt - biztos vagyok benne, hogy bennük (bennünk) ez még többet megmozgat.

Értékelés:

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

Ha azt kérdeznék tőlem, hogyan, mi alapján döntöm el, melyik könyv tetszik igazán, egyértelműen az olvasás közbeni érzelmi reakció lenne a döntő szempont (még ha alapvetően fiús is, mégis lány vagyok, így ez talán annyira nem meglepő). Legyen az bármilyen fajta reakció, amely letaglóz, földhöz vág és megfelelően mélyre ás le a fejembe-lelkembe-szívembe, biztosan kedvenc lesz. Marija Morevna történetét olvasva mindig megtalált az a borzongós-bizsergető érzés, akármikor vettem kezembe a könyvet, akármelyik részénél - 1-2 oldal után teljesen beszippantott, és el sem eresztett.

Pár éve beszélgettem róla többekkel is, milyen érdekes, hogy a mesék huszonéves fejjel nagyon sokakat újra megtalálnak, talán még jobban a képernyő/mozivászon/könyv elé vonzanak, mint gyermekkorunkban. Úgy tűnik, ez nem csak nekünk tűnt fel - azt veszem észre, az utóbbi időben egyre inkább megszaporodtak a mesefeldolgozások (Shrek, Once Upon A Time, Grimm, Witcher könyvek stb.), és a gyermekeknek szóló mesék sem a 10 év alattiakat célozzák igazán. Itt már fel sem merül, hogy ez a "mese" gyerekeknek íródott volna...

Ahogyan a szerzői előszóban is olvashatjuk, többek számára ismeretlenek lehetnek a könyvben szereplő orosz népmesei alakok - jómagam is így voltam ezzel. Egyedül Baba Jaga kapcsán tolultak elő gyerekkori emlékeim egy közeli rokona, a vasorrú bába, által - bár anyám meséiben ő /nem egészen véletlenül/ a dabasi erdőben lakott. Amint nekiálltam a regénynek, párhuzamosan elkezdtem rögtön szétnézni, hol is tudnék Marijáról és társairól olvasni, megismerni az eredeti történetüket - már amennyire egy szájhagyomány útján terjedő népmesének létezhet eredeti verziója. Sajnos egyelőre nem sikerült meglelnem a megfelelő meséskönyvet (nem, ezeket most nem a gugli segítségével akarom olvasni, hanem találni akarok egy kézzelfogható, színes-szagos mesekönyvet). Aki tud ilyet ajánlani, szóljon!

A népmesei világ mellett a másik pedig a valós orosz történelem Szentpétervár-Petrográd-Leningrád-Szentpétervárban játszódó szelete. Sajnos még mindig bőven hagynak kívánnivalót maguk után a történelmi ismereteim, de azért szedegetem össze a morzsákat így is, és sok esetben sikerélményt jelent már egyáltalán felismerni, hogy az adott helyen valamiféle történelmi utalás sejthető. Aki ennek a tudásnak birtokában van, biztosan még mélyebb rétegeit fel tudja majd fedezni a könyvnek, és ezért is tervezem újraolvasni majd megfelelő idő (és ismeretanyag megszerzése) után.

Amiben viszont szerencsém van, hogy még így az orosz nyelvi tanulmányaimnak viszonylag az elején is sikerült érteni az előforduló orosz szavakat, kifejezéseket (amelyiket kapásból nem, annál meg különösen izgalmas játék volt a magyar átírás alapján kitalálni az eredeti orosz szót, hogy szótárban utána tudjak nézni) - és a beszélő nevek is megszólaltak ezáltal /például hogy Besszmertnij (бессмертный) tényleg Halhatatlant jelent:) /.

A regény történetét nem akarom elmesélni, röviden összefoglalni sem, aki kíváncsi rá, olvassa el - az az igazi. Megszólal közben a rendszerető énem is, és megelégedéssel nyugtázza, hogy bizony nagyon takarosan szerkesztett, jól felépített mű ez. Zseniális, sehol egy fölösleges rész, vagy indokolatlan törés a történet ívében, pedig aztán ilyen téren elég szigorúan ítélek - remekül működik az egész. Ehhez jön az hozzá, hogy az írónőnek sikerült elkapnia a hangulatot, stílust is - mindenféle modorosságtól, túlzástól mentes, viszont kreativitásban gazdag. Bár sosem voltam háborúban, sajnos még csak Oroszországban sem (ez utóbbi égetően hamar orvosolandó probléma), talán Valente segítségével kívülállóként is egy kicsit jobban beleképzelhetjük magunkat mindebbe.

Hiába írom, hogy az értékelő részben már lehet spoiler, általában igyekszem minél kevesebbet lelőni azok kedvéért, akik esetleg ezután kezdik majd olvasni, de most szeretném röviden pár kedvenc momentumomat összegyűjteni itt, a teljesség igénye nélkül, talán még csak nem is időrendben:

- Marija Morevna nővérei és kérőik, ahogyan egy-egy kort, eszmét képviselnek - a ruhájuk, a viselkedésük, a hazaküldött leveleik stílusa, ahogyan vissza-vissza térve keretet adnak a történetnek...

- Iván reakciója, amikor belép Koscsej birodalmába - ahol minden, ami elsőre borzalmasnak, visszataszítónak hat nem más, mint maga az élet...

- a próbatételek, amelyeket Mariájnak ki kell állnia, hogy Koscsej felesége lehessen, ahogyan és amilyen segítséget kap a barátaitól

- a tojás belsejében élő karakterek és a valós történelmi személyek összehasonlítása...

- Marija Morevna vágyódásai, vívódásai a két világ határán, a két férfi közt, hogy milyen Koscsej után Ivánnal lenni, varázslat nélkül (és itt nem csak a mágiára gondolok)...

- Marija és Koscsej kapcsolata, amely hiába csak egy a sok közül a Halhatatlan számára, mégis igazán különleges és egyedi még neki is...

Remélem még sokan örömüket lelik majd ebben a könyvben, hiába borongós és zord a hangulata többnyire, a végén legfeljebb az okozhat szomorúságot, hogy vége, egyébként az a fajta olvasmány, amely maximálisan feltölt. Nálam mindenképp felkerült arra a listára, amin a sűrűn ajánlgatni valókat gyűjtöm :)

EZ ITT A REKLÁM HELYE

Blogunk is bekapcsolódott az Ad Astra Kiadó affiliate programjába, így ha felkeltette az érdeklődésed a blogbejegyzés a könyv iránt, és vásárlásra is adnád a fejed, kérlek tedd azt a jobb oldali sávban található widget-en keresztül! :) Köszönjük! :) ELKÖLTÖZTÜNK! Ezentúl itt vásárolj: http://kritikussokk.blogspot.hu/