Fülszöveg:

/spoilermentes/

Patrick Ness trilógiája a manapság oly felkapott YA kategóriát bővíti, illetve talán ebbe a csoportba lehet a legkevesebb erőszakkal betuszkolni. Ezen kívül egy kicsit talán sci-fi is, mivel a könyv többek között azt boncolgatja, hogy az ember miután letelepedik egy ismeretlen bolygón, hogyan alkalmazkodik az ott tapasztalt szokatlan új viszonyokhoz (mindenki hallja mindenki gondolatait - ez az alaphelyzet, de természetesen ez sem ennyire egyszerű). Megint másrészről fejlődésregénynek is eladható, legalábbis nekem ez a hozzáállás szimpatikusabb, mint az a közhely, hogy a felnőtté válás nehézségeiről szól - ez nem igazán fedi le számomra, ami ebben zajlik... A hangulat szorongós, szürke akár a magyar kiadás borítói, folyamatos a feszültség mind a 3 köteten át.

Aki szereti a nagyon drámai fordulatokkal terhelt, alaposan elgondolkodtató, szívszorongató műveket, ahol a remény végig csak egy halvány sugár marad, és a küzdelemé a főszerep, az azt hiszem szeretni fogja ezeket a könyveket. Még így a spoilermentes részben is szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire összeszedett és remekül kitalált maga a történet és a világ, amelyben játszódik, ilyen szempontból számomra a régi klasszikusokkal vetekszik.

Értékelés:

(Vigyázat! Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat!)

Ha valaki nem olvasta még a köteteket, akkor tényleg ne olvassa egyelőre tovább ezt a bejegyzést, pont amiatt, amennyi meglepő fordulat van a történetben, lehetetlenség ezek említése nélkül értékelést írni, viszont senki olvasási élményét nem akarom elrontani, amikor az lenne a célom, hogy minél többen szeressétek. 

Nem akarom elmesélni a történetet, gimis irodalomórákon is eleget hallottuk, hogy egy mű elemzése nem az, ha a sztorit böfögjük vissza, illetve innentől úgyis olyanok olvasnak majd, akik már túl vannak a könyveken :P Megpróbálom összeszedni egy csokorba, mi minden van belezsúfolva ebbe az univerzumba, különös tekintettel azokra a részekre, amelyek engem megfogtak.

Röviden emlékeztetőül: Todd Hewitt a nagykorúság határán tökéletes csöndre bukkan a zajban, majd miután rájön, hogy becsapták, az égből pottyant (értsd: felderítő űrhajó) Violával együtt menekülni kezdenek Haven felé, ami a mesék szerint egy technikailag jobban felszerelt város valahol a folyó mentén, ahonnan üzenni tudnának az űrhajón érkező további telepeseknek. (1. kötet) Havenbe érve Haven már ÚjPrentissváros, Toddot és Violát elszakítják egymástól, a városon belül a lakosság két táborra oszlik, akik lassan küzdeni kezdenek egymással. (2. kötet) Majd a háború teljes erejével beindul, a Kérdés és a Válasz serege mellé megjelennek még az őslakos szpakkerek is, valamint megérkezik a második felderítő űrhajó... (3.kötet)

Kezdetnek mindjárt az alapfeltevés: a bolygón, ahova a telepesek anno megérkeztek, különös "vírus" sújt az emberekre - minden egyes férfi elkezd hangosan gondolkodni, azaz effektíve kihallatszik a fejéből, amire épp gondol. Ha épp kép jelenik meg előtte gondolatban, akkor a hozzá közel állók is látják ugyanazt a képet. Azért ez nem kis zajmennyiséget jelent egy sűrűn lakott városban... Poénként, hogy ne legyen ennyire egyszerű, megbolondítva azzal, hogy ugyanez a dolog a nőkre nem érvényes! Tehát a nők hallanak, látnak mindent, ami a körülöttük élő férfiak eszében megfordul, a férfiak számára pedig még inkább csukott könyv lesz a nő, mint valaha. Zseniálisnak tartom az ötletet, de innen még bőven el lehetett volna rontani, szerencsére Ness nem okoz csalódást. A legnagyobb hiba az lehetett volna, ha nem aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket. Számomra ez volt az egyik első pont, ahol kezdtem beleszeretni. Ugyanis mit csinál? Megmutatja, hogy vajon mennyi módon lehet erre a helyzetre reagálni, nem ragad le annál az egyetlen "megoldásnál", ami Prentissvárosban, a történet indulópontján alkalmaztak, hanem Todd és Viola Haven felé menekülése közben a folyó mentén szépen felsorakoztatja a többi verziót is. Párat csak a példa kedvéért: az egyik városban üvegfalú házakban kezdenek élni, mondván már úgysincs mit takargatniuk egymás előtt; máshol a nőket bezárják egy házba külön a férfiaktól, van ahol távolra költöztetik őket a várostól, megint máshol pedig a lakóházakat messzire telepítik mind a városközponttól, mind egymástól, így igyekezvén megőrizni némi intimitást a családoknak - no és persze Prentissváros, ahol nemes egyszerűséggel kinyírják a nőket...

Borzasztóan érdekes a kapcsolatok alakulása, változása. Érdemes végiggondolni, hogy mennyire árnyaltan, lépésről lépésre tárul fel mindegyik jellem:

•  Todd és a Mesterpolgár: eleinte sok közük nincs egymáshoz, nem több, mint bármelyik másik fiúval, bár Prentiss mindig is különlegesnek látja Toddot. A középső kötetre már kényszerű közelségbe kerülnek, Todd gyakorlatilag rab (és egyben a Mesterpolgár fogadott fia...), az utolsó harmadban pedig elvileg fordul  a kocka, és a Mesterpolgár lesz Todd foglya, de vajon tényleg így van-e? A végkifejletre kialakuló hasonulás már ijesztő méreteket ölt... ahogy a Mesterpolgár szinte észrevehetetlenül behálózza Toddot, mindenképp figyelemreméltó...
• Viola és Coyle nővér: Havenben Viola Coyle nővér "foglya" lesz, így az ő kapcsolatuk is teljesen kényszerű helyzetből indul, de Viola kevésbé befolyásolható, kevésbé manipulálható, még a legnehezebb helyzetekben is, de természetesen ő is követ el hibát...
• Todd és Viola: e köré az egyre erősebbé váló kapcsolat köré épül föl az összes létező remény, amiben bárki bízhat a bolygón, az ő kitartásuk és ragaszkodásuk nélkül valószínűleg az egész mindenség semmivé foszlana. Nem egyszerű számukra ilyen teherrel a vállukon küzdeni, ráadásul az idő nagyobbik részében egymástól távol... (ez is milyen szép, ahogy eleinte együtt menekülnek, majd totálisan egyedül kénytelenek küzdeni, végül annyi könnyebbség adódik, hogy a kommokon keresztül tudnak kapcsolatot tartani...)
• Todd, Viola és az állatok: Ments és Angharrad társai Toddnak, mindkét állattal nagyon közeli barátság és kötődés alakul ki, csakúgy mint Viola és a lova, Acorn között - olyannyira, hogy az állatok életüket áldozzák gazdáik megmentésére...

Pár mondat még arról, miért is tekintem kifejezetten jól felépített, átgondolt műnek ezt a trilógiát. Gyakorlatilag minden tekintetben folyamatos a fokozás!

• Maga a világ is így tárul fel: először a legszűkebb környezet - Prentissváros, majd a hosszú út után Haven, a nagyváros, és végül eljutunk a tengerparthoz, amiről már végképp nem gondolta senki, hogy tényleg létezik vagy elérhető közelségben van...
• Ezzel párhuzamosan tudunk meg egyre többet a szereplőkről, ahogy haladunk mindennek a sűrűjébe, úgy haladunk a lelkek mélyére is - ennek a csúcspontja is a tengerparti részen tetőzik be...
• Ahogyan megismerjük a világot, úgy jut az olvasó is egyre közelebb hozzá - míg az első kötetben csak Todd szemszögéből látunk mindent, a második kötetben már Viola nézőpontját is megismerhetjük, míg végül a 3. oldal belső csatáját is az 1017-es szpakker gondolatain át - kötetről kötetre kiszélesítve a látókörünket.
• A mű ritmusa is felgyorsul, méghozzá teszi ezt úgy, hogy a kezdősebesség sem épp sétagalopp, de ahogy haladunk, egyre sűrűbben záporoznak a pofonok, a kifejezetten mellbevágó és letaglózó, vagy épp halvány reményt keltő fordulatok, hogy lassan levegőt venni is elfelejtünk olvasás közben... (pislogni már rég...)

Ez a néhány dolog, amelyet említettem, mind megérne önmagában is pár oldalnyi fejtegetést, de már így is túl sokat írtam, inkább a könyvet olvassátok :) Egyetlen célom ezzel, hogy ha befejeztétek az olvasást, szánjatok rá egy kis időt, mélázzatok el rajta, akár ezek alapján a szempontok alapján, akár más alapján, ami benneteket megfogott, esetleg beszélgethetünk is róla, mert megérdemli és mert érdemes. Remélem sokaknak okoz még akkora örömet, mint nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.