Nagyon össze vagyok zavarodva miközben ezt írom. Mert nagyon tetszett a Django (ez lesz a címe mostantól, soha senki nem fogja leírni/kimondani a teljes címét, ebbe mindenkinek bele kell törődnie, ne haragudj Franco Nero), ezt le kell szögeznem a legelején. De nem tudom eldönteni, hogy ez már csak a rózsaszín köd, és az a meggyőződés, hogy Quentin Tarantino nem tud semmit elrontani, vagy tényleg jó volt és élvezetes...?

Mert azzal gondolom mindenki tisztában van, hogy a Django elszabadul Quentin bátyánk új műve. Két évvel az amerikai polgárháború előtt járunk "valahol Texasban", egy német fejvadász (a Becstelen Brigantyk-beli szerepét újrajátszó Christoph Waltz) összeszed egy fekete rabszolgát, akire szüksége van három bűnöző megtalálásához. Ez a rabszolga ugyebár Django (a "d" néma, mint arra kedvesen figyelmeztetnek nagyjából háromszor a film alatt), akit Jamie Foxx játszik, és kiderül róla, hogy nagy küldetése van az életben: vissza akarja szerezni a feleségét, akit máshova adtak el, mint őt. A feleségét "Broomhildának" hívják; persze a németnek rögtön leesik, hogy az bizony Brünnhilda, és hogy Django maga Siegfried a Niebelung-legendából, hiszen Brünnhilda megmentésére igyekszik. Ez már egész jó történetért kiált. 

A film amolyan western road movie-ként indul, találkozunk mindenféle karakterrel a két fejvadász útja elején - egy sheriffel, aki bűnöző volt és ezért le lehetett lőni pénzért, egy ültetvénytulajdonossal, aki a film tanúsága szerint megpróbálta megalakítani a csuklyás hagyományokat a fekete-gyilkolászásban - nem sok sikerrel, aztán ba-da-boom, hirtelen egy Candyland nevű ültetvényen találjuk magunkat, és ott vár nem más, mint Calvin Candie (Leonardo DiCaprio), akit nagyjából a megjelenését követő másfeledik másodperctől kezdve gyűlölni lehet teljes szívből, annyira undorító szerepe van. A mandingo-harc a hobbija, azaz az izmosabb fekete rabszolgák egymásnak uszítása és harca a halálig, nagyjából. Nyilván. Hiszen a mandingo-harc, mint modern gladiátor-harc, jó véres és undorító, eleve azzal indítunk, hogy az egyik harcos kinyomja a másik szemét. Quentin bácsi végre szabadon ereszthette a fantáziáját. Az ültetvényen valóban megtalálják Broomhildát, akit kerestek, és megpróbálják egy nagy csellel megszabadítani, azonban, természetesen, komplikációk lépnek fel, és egyszerűen muszáj mindenkinek rommá lőni a másikat. 

A helyzet (szomorú, nem szomorú) az, hogy Tarantino homage-okat tud jól csinálni, és ráadásul van egy olyan istenverte szokása, hogy ha egyszer valaminek ráérez az ízére, neadjisten még sikere is van vele, arról nehezen szokik le. Négy évvel ezelőtt került a mozikba a Becstelen Brigantyk, tabudöntögető volt, újító volt, élvezetes volt, és dőltek az Oscar-ok is. Azelőtt a mi Quentinünk kizárólag a saját háza táján söprögetett, nem vagy alig mozdultunk ki Amerikából és a jelenből, illetve a valóságból egyetlen percre sem, beleszokott egy stílusba, ami pörgős volt, és pattogtak benne a pisztolygolyók, meg a szellemes megjegyzések egyaránt. A Becstelen Brigantyk ehhez képest történelmi téma volt, négy különböző nyelven, egy csomó különböző európai helyszínen, relatíve ismeretlen színészekkel, és minden mozirajongó tapsikolt örömében. Ráadásul ugyebár Hitlert is kinyiffantották benne. Mit lehetne még kérni. 

Erre mit gondol a mi Quentinünk: ez jó volt, ilyet még csinálok. A Djangóban ismét igazságot tesz a történelemben, ezúttal a fekete rabszolgák nevében, és leginkább kinyír mindenkit a vásznon akiket szerinte annak idején ki kellett volna nyírni, hogy most ne kelljen lelkiismeret-furdalásunknak lennie. Méghozzá akkora lövésekkel, amik szétvinnének egy kisebb házat is. (Egészen kicsit sem értek a dologhoz, de kizártnak tartom hogy egy sima vadászpuskából ekkora erővel jönne a lövedék minden egyes alkalommal, mint ebben a filmben.) Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs benne élvezeti érték - azt a feszültség-fokozatot például, amikor a fejvadász, Dr. King Schulz azon kezd el kötözködni Candie-vel, hogy fogjanak-e kezet vagy sem, alig bírtam ki, és markoltam a szék karfáját, mint a bolond. Pedig triviálisnak tűnik. Illetve túllépett a szokásos zenei anyagon, és telepakolta jófajta gangsta rappel a filmet, ami külön fűszert ad neki. Akármit is csinálsz, soha nem leszel olyan vagány, mint Jamie Foxx, ahogy a királykék bársonyöltönyében végiglovagol az ültetvényen, és megy alá a gettózene.

Quentin Tarantino megintcsak hozta a "fanboy" mentalitását, a Django telis-tele van filmes és egyéb popkultúrás utalásokkal. A kék bársonyöltöny például egy Gainsborough festményen alapszik (The Blue Boy), Franco Nero megjelenése is az, természetesen, illetve a kedvencem, hogy Django elveszett és megtaláltatott feleségének teljes neve Brunhilda von Schaft (mert első gazdája egy német úrinő volt), tehát Django és "Broomhilda" annak a bizonyos Shaft-nak az ük-ük-ük-ük szülei, aki ugyebár az első fekete akcióhős volt a hetvenes években. Sajnáltam hogy Zoe Bell, aki utoljára a Halálbiztosban tűnt fel, nem kapta meg a neki járó történetvonalat; ő volt a bekötött arcú lány a kutyásoknál, és állítólag lett is volna egy külön szál a filmben az ő kedvéért, de végül nem került bele a végső verzióba. Talán majd az ötórás rendezői változatba belefér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.